8. fejezet - Varázslatos álom

Miután a csajok elmentek, én nem tudtam mást csinálni, csak gondolkodni. Hogy min? Első sorban Leo „vallomásán”, másodsorban pedig az „álmon” vagy nem is tudom, minek nevezzem. Elég álmos voltam, ezért nem strapáltam tovább magam a történtekkel. Nem tudom, mennyi ideje aludhattam már, de ismét a feketeség húzott magával. Pár perc múlva megpillantottam Bloom-ot, aki ismét a múltba varázsolt minket.

- Szia Alice. Ugye emlékszel, hogy a legelső találkozásunknál mit mutattam neked utoljára?

- Persze, Bella és az a fiú elindultak Amy keresésére.

- Jól van, akkor most megyünk tovább.

A következő pillanatban már egy erdőben találtam magam, két gyereket követtünk, akik szélsebesen futottak. Kicsit távolabb megláttam egy nőt és egy óriás medvét, amint egymással harcolnak. Bella és a fiú épp idejében érkeztek, és megmentették nőt. A következő pillanatban már egy másik házban találtam magam. Mikor körülnéztem a szemem megakadt a naptáron. 1864. október. Nemsokára megpillantottam Bellát, két fiút, egy nőt és egy férfit.

- Gyerekek! Chris úgy gondolta, hogy örökbe fogadhatnánk egy lányt.

- Igen, de szeretnénk megkérdezni titeket, hogy mit szóltok hozzá.

- Bella?

- Támogatom.

- Jonathan? – kérdezte Chris a fekete festett hajú fiú felé fordulva.

- Nekem mindegy.

- Alec?

- Támogatom. – mondta, majd csókot lehelt Bella ajkára.

Tehát ők együtt vannak. Szép kis párt alkotnak. Alec magas, barna, rövid hajú, helyes srác. Bella szőke, hosszú hajú középmagas csaj. Amit csak most vettem észre, hogy mindegyiküknek tengerkék szeme és kicsit sápadt bőre volt. Minél tovább néztem őket, annál több dolgot figyeltem meg rajtuk. Az egész család olyan volt, mintha a harmónia, a szeretet és a szerelem lenne az, ami őket élteti. Sajnos nem sokáig gyönyörködhettem bennünk, mert hamarosan egy ósdi épületben találtam magam. Ekkor már hat embert pillantottam meg. Amy, Chris, Bella, Alec és Jonathan ismerős volt, de volt ott még valaki. Egy lány fekete hajjal és ugyan olyan tengerkék szemmel, mint a többiek. Ő egy kicsit előrébb tartott, mint a többiek.

- Alanna, várj meg minket. Nem szeretném, ha valami baj lenne. - hallottam Chris hangját.

- Majd, ha Jonathan észhez tér. Addig csak veletek vagyok hajlandó beszélni és mivel ő veletek van, ezért… - Hallottam a lány lágy, selymes ugyanakkor mérges hangját. Egy pillanatra még az arcát is megfigyelhettem, mielőtt olyan sebességgel elrohant, amit én csak egyszer láttam, de akkor Bella és Jonathan siettek anyjuk megmentésére. Mielőtt viszont ott hagyta volna a többieket az arcán, mintha egy könnycseppet láttam volna legördülni. Gondolom elég jól összekaphattak valamin Jon-nal. Sajnálom szegény lányt.

- Hát ezt szépen megcsináltad! – hangzott Bella hangja, aztán ő is elfutott. Gondolom elment megkeresni Alanna-t. Amikor a fiúra néztem csalódottságot, megbánást láttam rajta.

- Miért kell neked mindig beszólni másoknak? Amúgy befejeznéd az önsajnálatot? Még hogy ő nem tartozik a családhoz?! Normális vagy te?

- Először is nem szólok be mindenkinek. Másodszor, muszáj neked állandóan a fejemben turkálnod? Harmadszor, már megbántam, hogy azt mondtam. Negyedszer pedig, ha jól tudom nem csak én vagyok ilyen a családban.

- Alec, Jonathan azonnal hagyjátok abba. A folytonos veszekedésetek nem segít semmin. – mondta erélyesen Chris.

- Egyébként megtudhatnánk mi is, hogy mi volt a vita tárgya? Mert ugye mi nem vagyunk sem gondolatolvasók, sem pedig jövőbelátók meg semmi ilyen alkalomra használható képességgel megáldott lények. – mondta Amy egy kicsit szokatlanul ideges, ugyanakkor üveghasító hangon.

- Nyugodj meg szívem. Tudod, hogy neked most nem szabad idegeskedned. – hallottam Chris hangját. Hihetetlen, hogy ennek a családnak a szerelmi élete milyen szoros. Minden pillanatban, ha éppen nem veszekednek „dúl a love”. Tiszta olyan, mintha valami nyálas történetbe csöppentem volna. De nem baj, legalább ők örüljenek egymásnak. Csak most jutott el a tudatomig, mit is mondott Chris. Ezt meg hogy érthette? Nagyon felizgult a fantáziám. Amy terhes vagy nagy beteg vagy mi lehet? Remélem nem az utóbbi. Olyan szép párocska, nem lenne jó, ha valami gond lenne a családban. Nem tudom miért tápláltam ilyen szoros érzelmeket irántuk. Még azok iránt sem érzek így, akiket ismerek (anyut és aput, na meg Ninát leszámítva), nem hogy idegenek iránt.

- Attól, hogy terhes vagyok, még nem kell úgy viselkedni, mintha most emberibb lennék, mint máskor. Igaz, hogy néha elkap a hányinger, de nem jön ki belőlem semmi. – mondta Amy egy kicsit bosszúsan.

- Csak arról van szó, hogy Jonathan azzal piszkálta Al-t, hogy ő nem közénk való és a családba sem látjuk szívesen. – vette át a szót Alec.

- Ezt komolyan gondoltad? A következményeket számba sem vetted? Te tudod a legjobban, hogy milyen érzékeny. Vagy csak ki akartad próbálni, mennyi érzelmet bírsz el? Rossz ötlet volt. – kelt ki magából Amy.

Nem láttam még ilyen harcias anyukát sem. Lehet, hogy csak a terhesség teszi Mindenki csendben kezdett el újra sétálni. Még egy-két percet láthattam őket, azt máris új helyszínre jutottam. Egy erdőben találtam magam, Bellával és Alannával. A két lány egymás mellett ült egy hatalmas fenyő alatt.

- Attól, hogy én nem vagyok olyan, mint ti, miért kell folyton ezzel zaklatnia?

- Hogy érted azt, hogy folyton? Már máskor is a fejedhez vágta ezeket?

- Igen, de nem akartam senkinek sem szólni róla, mert akkor azért nem hagyott volna.

- Ezentúl nyugodtan fordulj hozzánk segítségért, még akkor is, ha félsz tőle. Ha pedig tényleg fel akarod adni emiatt a farkas léted, az a te dolgod, de azt tudnod kell, hogy mi nem fogunk tudni semmit sem tenni annak érdekében, hogy hallhatatlan legyél. Habár…- nem tudta befejezni a mondatot.

- Tudom, de azt sem akarom, hogy a saját vérszerinti testvéred ellen kelljen fordulnod és azt sem, hogy Amy-nek és Chris-nek kelljen ezt csinálni. Komolyan elgondolkodtam már azon, mi lenne, ha feladnám azt, amit annyira szeretek, és amit még az én vérszerinti szüleimtől örököltem. Arra a következtetésre jutottam, hogy ezt soha nem fogom megtenni, még ha az életem múlik is rajta. Csak ez az egy dolog emlékeztet rájuk. Szomorúan mondom ezt de, ha így folytatódik nem lesz más választásom, mint hogy elhagyjalak titeket. Nem szívesen teszem meg és még a gondolatától is megszakad a szívem, de ha ez az egyetlen megoldás…

- Nem ez az egyetlen. Te is tudod, hogy van egy legenda és eddig minden stimmelt. Emlékezz csak vissza! Eljön majd egy lény, aki se nem ember se nem közétek tartozó, ti mégis befogadjátok. Nehézségek árán de beilleszkedik. A bőre bronzszínű lesz, a haja pedig fekete, mint a holdtalan éj. A hátán egy fekete kéz alakú anyajegyet találtok majd, erről ismerhetitek fel a legjobban. Ő lesz a kiválasztott. Ő lesz majd az, kit nem öl meg a méreg, mely a fajtáját elpusztítja. Az ég küldi majd, de sorsa meglehetősen magányos lesz. Árvának születik és egyedül, de nem támogatás nélkül kell véghezvinnie élete fontos tetteit, döntéseit. Képességekkel lesz megáldva és egy kedves családdal mely mellette áll a nehéz küzdelmekben. Segítsétek őt, hogy egyesíteni tudja a két népet, mely oly távol de mégis oly közel áll egymáshoz.

- De ennek nem igaz minden része. A kinézetem valóban és, hogy a fajtáink különböznek, de nincs semmilyen adottságom. Legalábbis olyan nincs, ami a küzdelmekben segítségemre lenne.

- Miért mondod ezt? Igenis vannak képességeid, amik segítenek utad során. Azt nem említik milyen akadályok legyőzésében lehet hasznos, de gondolj csak bele, amikor Alec bajban volt és te segítettél megmenteni, vagy amikor majdnem lelepleződtünk te voltál az, aki az adottságaiddal megóvtál minket. De még sorolhatnám az ilyen eseteket. Igaz, hogy nagy többségében minket mentettél, de volt, amikor saját magadon segítettél. Például az árvaházban, amikor…

- Kérlek ne beszéljünk azokról az időkről! Mi lenne akkor, ha valóban én lennék a kiválasztott? Mit kellene akkor csinálnom?

- Azt nem igazán tudom, de az biztos, hogy nem kellene feladnod a farkas életedet és mi is át tudnánk változtatni ha valami nagy baj történne. De akár egyszerre lehetnél farkas és közülünk való is.

- Rendben. De még akkor sem oldottuk meg a Jonathan által táplált ellenszenvet, amit az én irányomba mutat. Én megpróbáltam beszélni vele, közeledni felé, de mit sem törődött vele.

- De ha megharapunk, akkor már nem mondhatná, hogy nem vagy közénk való.

- Nem is tudom. Nem tartom valószínűleg. Lehet, hogy még jobban piszkálna.

- Bízz bennem. Beszélni fogok vele. Végül is az én testvérem.

- Remélem, hogy igazad lesz. De ha nem muszáj én nem változnék át. Nem csak a háromnapi fájdalom miatt, és nem azért, mert nem szeretnék jobban közétek tartozni, hanem, mert így is nagyon jól érzem magam. Lehet, hogy ez elég gyenge magyarázat, de nem tudom jobban megfogalmazni.

- Teljesen megértelek, vagyis megpróbálom. Viszont azt javaslom, hogy most menjünk vissza a többiekhez - félbehagyta a mondatot, mert egy látomása volt. - vagyis inkább jobb lesz, ha előttük érünk haza.

- Miért, mit láttál? – kérdezte Allana, miközben elindultak.

- Hát Alec és Jon nem éppen kíméletesen vezették le a feszültséget.

Valójában a látomás arról szólt, hogy Alec és Jonathan eléggé verekedtek és a végén mindketten sebesülten hagyták abba. Bella szerelmének a keze épp hogy a testén maradt, és a másik „fiú”is sok kisebb sérülést szenvedett.

A következő pillanatban már egy ház előtt álltunk Bloom-mal. Szinte már palotának lehetett volna nevezni, olyan nagy és gyönyörű volt. Alig volt időm megcsodálni az építményt kívülről, máris egy tágas nappaliban találtam magunkat. Belülről, ha lehet ezt mondani, még szebb és pompásabb terem tárult elénk. Míg én a látványban gyönyörködtem, Alec és Jonathan épp egy szócsata közepén tartottak.

-… Miért kell neked mindig mindenki fejében kutakodni? Ha csak bele olvasnál a gondolataimba vagy másokéba de, hogy el is áruld és ki is fecsegd, az már túl megy az erkölcsi határokon.

- Figyelj rám Jonathan Gray! Én nem tudom korlátozni a képességeimet, de ha tudnám is, akkor sem engedném, hogy ilyen vagy másmilyen helyzetekbe a saját szüleid szemébe hazudj. Apropó! Jó, ha tudod, hogy nem szoktam kifecsegni mások gondolatait. Engem sem tölt el nagy örömmel az, hogy állandóan a mások fejében lévő gondolatok vannak az enyémben is.

- Hát persze, te vagy Bella párja és a minta fiú a családban. Csak tudnám, hogy mivel loptad be magadat annyira a szívükbe. Mivel érdemelted ki azt, hogy téged jobban szeretnek, mint a saját gyermeküket?

- Tévedsz, nagyon nagyot tévedsz. Amy-ék téged és Bellát szeretnek a legjobban…

Nem tudta befejezni az elméletét, mert szerencsére az említett és Alanna időben érkeztek és megakadályozták a majdnem verekedést.

- Fiúk, fiúk azonnal álljatok meg! Hagyjátok abba ezt és legfőképpen verjétek ki a fejetekből azt, hogy verekedni fogtok! – mondta Bella eléggé hangosan, bár ahogy eddig észrevettem nem kellett volna a szuperhallásuknak köszönhetően. De azt is megértem, hogy biztosan dúlnak benne az érzelmek, hiszen a szerelme és a testvére közé kellett állnia.

Ekkor érkeztek meg Chris-ék, akik ugyan úgy érezhettek, mint lányuk.

Megint ugrottunk az időben. Szerencsére most is láthattam a naptárat, ami 1802-at jelzett. Ismét ez szüléshez érkeztünk, legalábbis ezt vettem ki a látottakból. A gyanúm hamarosan beigazolódott,, mert egy férfi jelent meg az ajtóban, kezében egy síró gyerekkel.

- Kisfiú. – mondta büszkén Chris, akire időközben ráismertem.

- El sem hiszem, hogy ez megtörténhetett. – mondta Bella. – Hihetetlen, de én nagyon örülök neki. Van egy új kisöcsém.

- Mi lesz a neve? – kérdezte izgatottan Jonathan. Gondolom időközben kibékültek, mert elég családias hangulat volt, bár lehet, hogy csak az esemény hozta őket így össze, de szívből remélem, hogy sikerült leküzdeni az ellentéteket. De míg én ezeket gondoltam ők már bent voltak az imént még szülőszobaként alkalmazott helyiségben.

- Lehetne Dean. – mondta határozottan, de legyengülve Amy.

- Nekem tetszik. – mondták egyszerre mind és elkezdtek nevetni.

7. fejezet - Látogatás

- Sziasztok lányok. – köszöntem, amikor visszaértem a kórtermembe és megláttam látogatóimat.

- Hello Alice! – ugrott a nyakamba Nina.

- Minek köszönhetem ezt a szívélyes fogadtatást? – kérdeztem, miközben megpróbáltam szabadulni húgom „gyilkos öleléséből”.

- Hát, mert nagyon-nagyon boldog vagyok. Elsősorban azért, mert bizonyos okokból kifolyólag a suli szünetet tart, másodsorban pedig, mert megismertem egy tök kedves fiút, aki mellesleg nagyon bejön nekem és kiderült, hogy én is neki. Képzeld elhívott randira is.

- Hát ez tényleg felemelő érzés lehet. Hova mentek? - annyira nem érdekelt, de nem akartam elrontani a jó kedvét.

- Moziba, a parkba, meg sétálunk egy kicsit. Amúgy nem itt Forksban, hanem Port Angelesben. Annyira izgulok.

- Azt el tudom képzelni.

- Nina, mindenki örül annak, hogy te örülsz, ne vedd sértésnek, de most Alice a fontosabb. – mondta Jane.

Örültem, hogy a húgom boldog, de egy kicsit szerintem túlzásba vitte ezt a dolgot. Jane észrevehette, hogy engem most nem nagyon érdekel ez a téma, hanem képzeletben teljesen máshol járok.

- Mi volt a vizsgálaton? Mondtak valami biztatót? – kérdezte Leila.

- Hát semmi különös nem volt. – leszámítva, hogy elájultam és a doki színt vallott. De ezt már csak magamba tettem hozzá. – A suliban mi volt?

- Mr. Black már nagyon hiányol téged. Azt mondta, hogy lehet, hogy a hétvégén bejön meglátogatni. Az új srác tisztára depressziós. Vagy véletlen egybeesés, vagy nem tudom, de mióta nem vagy suliban, az egész suli lehangolt, főleg az a fiú. Igaz, eddig sem volt valami bőbeszédű, meg nem is barátkozott, de most még szinte az órákra sem jár be. - mondta Jane.

- A tanárok is tisztára ki vannak akadva. Múltkor, amikor elmentünk moziba, még az úttestre sem léphettünk le, mert annyira féltenek bennünket… Ezt ők mondták. Szerintem tök dedó. – bosszankodott Lyra.

A délután további része azzal telt el, hogy ők meséltek, én pedig úgy tettem, mintha figyelnék. Azokban az órákban valahogy nem tudott érdekelni sem az, hogy mi történt a suliban, sem az hogy velük mi történt. Tudom, hogy illetlenség volt őket elzavarni, de most valahogy nem vágytam a társaságukra, ami elég érdekes volt, mert délelőtt alig vártam, hogy itt legyenek.

- Lányok, ne haragudjatok, de szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Tudom, hogy ez illetlenség, de nem mennétek most haza? – elég hülyén éreztem magam, főleg hogy Nina arcán megláttam a sértettséget.

- Hát ez szép, mondhatom…. – duzzogott húgom.

- Alice biztosan csak gondolkodni szeretne. – védett Jane.

- Aha, persze. – láttam húgomon, hogy nagyon nem tetszik neki a dolog, csak azt nem tudom, hogy azért, mert azt hiszi, hogy nem érdekelnek a pasi ügyei, vagy azért, mert szemtelenségnek tartja. De mondjuk, akkor sem kellene ennyire kiakadnia. Már mindenki távozott, kivéve Jane-t.

- Nem szeretnél beszélni róla? Mi volt a vizsgálaton? – kérdezte barátnőm.

- Hát ott semmi érdekes, csak Leo… – a Hamletben lévő lenni vagy nem lenni kérdést tettem fel magamban mondani vagy nem mondani változatban.

- Mi volt Dr. Parkerrel?

- Semmi. Csak valami ostobaságot hablatyolt. – ebben a pillanatban nem érdekelni, hogy a legjobb barátnőmnek hazudok. Vagyis még én sem fogtam fel, amit mondott. Úgyhogy nem is hazudtam annyira.

- Értem. Akkor miért vagy így kiakadva? Ne kelljen minden harapófogóval kihúzni belőled!

- Mikor a vizsgálatra mentem, történt valami, amiről nem akarok beszélni.

- De mégis mi? Mármint jó vagy rossz? Vagy valaki csinált veled valamit?

- Nem, semmi olyan nem történt, amitől tartanom/tartanunk kellene. Ne haragudj, de most tényleg szeretnék egyedül lenni, mert sok mindent kell átgondolnom.

- Rendben, de a házikat azért itt hagyom, hogy ne unatkozz. Nemsokára jövök. Addig is legyél jó.

- Rendben. Jane, megkérhetnélek, hogy anyut kérd meg, hogy hozza be az Twilight-ot?

- Természetesen. Szia.

- Szia.

Reméltem, hogy ha kezembe kerül imádott könyvem, mindent jobb színben fogok látni. Nagyon le tudott nyugtatni mindig is. Remélem ez most sem lesz másképp.

6. fejezet - Hihetetlen...

„Kedves naplóm. Már nagyon unom, hogy a fehér kórtermek, a folyósok és a vizsgálok közt járkálok, jobban mondva tologatnak. Sehova nem mehetek egyedül, mert néha kb. 3 naponta egyszer mindig elfog egy különös érzés és akkor mindent eltörök, szinte az akaratommal. Legutoljára az egyik monitor képernyője tört be. Ilyenkor legtöbbször ideges vagyok. Főképp, amikor a balesetre és az aznapi/esti éjszakára. Még mindig nem tudom felfogni, hogy lehet valaki ennyire felelőtlen. Nem szeretnék csúnya szavakat írni, mert ki tudja később kinek a kezébe kerülnek az én féltett kincseim. Remélem Nináék bejönnek ma suli után, mert sok mesélni valóm van számukra. Remélem, legközelebb már otthon írok. Puszilom magamat!”

Ránéztem az órára, ami fél kettőt mutatott. Lassan el kellene indulnom az orvosi felé, mert háromnegyedkor újabb kivizsgálásra megyek, csak tudnám miért. Dr. Parker nagyon aranyos, jóképű doki, de ugyan akkor elég titokzatos egy „alak”. Már szinte csukott szemmel eltalálnék az ajtóhoz, ami a vizsgálóba nyílik. Az utóbbi hetekben majdnem minden nap ellátogattam ide, persze nem önszántamból. Leo az orvosom azt mondta, hogy minél előbb túl leszünk ezeken a fránya vizsgálatokat, annál előbb szabadulok a fehér falak közül. Ebben az épületben nincs semmi értelmes dolog. Még netezni sem lehet. Megkértem anyut, hogy hozza be a laptopomat, de azt mondta, hogy nekem most sok pihenésre van szükségem. Gondolom nem akarta, hogy annak is valami baja essen. Már csak pár méter és elérem az ajtót, de hirtelen... Mintha a feketeség magával rántott volna és én a semmi közepére kerültem volna. Körülnéztem, de csak egy virágot láttam, ami lilán világított. Először azt hittem, újra rohamom lesz, de nem ez történt. Helyette valami sokkal izgalmasabb dolog következett. Életemben nem láttam még olyan gyönyörű jelenséget, mint abban a pillanatban. A növény hirtelen lángra gyúlt és egy tündér repült ki belőle, aki felém közelített és közben egyre növekedett.

- Üdvözöllek. Én Bloom vagyok, a tündérek királynője. Te pedig Alice vagy. - mondta, amikor odaért hozzám.

- Igen, de honnan tudod a nevemet és hol vagyok egyel talán?

- Most a dimenziók közt lebegünk. Ha lenézel és erősen koncentrálsz meglátod, hogy alattunk tátong a feketeség. Viszont most nem ez a legfontosabb teendőnk. Remélem nem félsz az ijesztő dolgoktól, mert most visszaviszlek téged a múltba és ott elég rémisztő dologok lesznek.

Válaszolni akartam, de már nem volt rá időm. A következő pillanatban már egy 16. századbeli faluban voltunk, ahol véres háború folyt. Ahogy körbenéztem észrevettem egy fiút, aki olyan ismerős volt és egy lányt. Gondolom menekülni próbáltak, mert a hegy felé futottak, ahol csend honolt. A következő pillanatban egy újabb színhelyen voltunk. Valami barlangféleség lehetett, ahol az előbbi fiú és a lány épp veszekedtek. Azt nem tudtam meg miért, mert kérdezni akartam, de megint ugrottunk az időben. Most egy kastélyban voltunk. A király egy ajtó előtt járkált. Nagyon ideges lehetette, mert ahányszor a szobából akár csak egy alig hallható hang jött, ő egyből ott termett. Rájöttem, hogy én bemehetnék a szobába, mert eddig sem láttak, gondolom, ezután sem fognak. A teremben a már harmadszorra látott kisasszony épp szült. Amikor jobban körülnéztem, megpillantottam még a srácot is és még vagy 10 szolgálót. Hamarosan világra jött a gyermek. Gyönyörű kislány volt, szőke, göndör tincsekkel és a szeme olyan volt, mint az éj. Se nem kék, se nem fekete, valahol a kettő között. Hirtelen arra gondoltam, hogy mi történt a családdal később. Pár másodperc alatt egy kis kunyhóban voltam, ahol a már előbb is látott gyermek kész hölgy lett.

- Bella, kérlek, gyere azonnal! – hallottam egy fiú hangját.Alig hittem a szememnek. Olyan sebességgel mozgott, hogy azt követni sem lehetett.

- Igen. Mit szeretnél?

- Amy, vagyis anya elment. Azt mondta, hogy egy ideig biztosan nem jön haza, mert…

- Mi mert…?

- Hát az történt, hogy apa meg ő megint összekaptak. Most a mi biztonságunk volt a téma.

- Ez nem lehet igaz. Miért kell mindig mindenkinek a mi egészségünk miatt aggodalmaskodnia, mikor tudják, hogy mik vagyunk.A következő pillanatban egy fekete-fehér képet láttam magam előtt, ahol egy nő épp valami vagy valaki elől menekült.

- Anya bajban van. – mondta Bella. Ismét feketeségben voltam. Hát ez nem lehet, hogy velem mindig az izgalmas részeknél történik valami.

- Sajnálom, de most menned kell. Majd legközelebb találkozunk, addig próbálj meg nem idegeskedni. – mondta Bloom.

- Alice, hallasz engem? – kérdezte valaki, egy másik irányból.

- Igen. Mi történt velem? Ugye nem romboltam ismét? Ha igen, akkor előre is bocsánat.- kérdeztem kicsit kómásan.

- Nyugodj meg. Itt vagy az irodámba. Nem szédülsz, vagy nem fáj semmid?

- Nem. De mi történt?- Épp eléd akartam menni, hogy ne egyedül sétálj, már nyitottam az ajtómat, de akkor hirtelen összeestél a folyosó közepén. Azonnal odafutottam, de mikor hozzád akartam érni, valami lila burok képződött körülötted és nem engedett senkit és semmit a közeledbe. Vagy 2 órán keresztül komában voltál, azt hiszem.

- Ezt hogy érti, hogy „azt hiszem”? Nem tudja megállapítani, hogy komába estem, vagy nem?

- Al, nyugodj meg, mert az nem segít, hogyha idegeskedsz. Tényleg nem tudtam megállapítani, de még most sem tudom, mi történt. Ha elmondanád, sokat segítenél. – mondta kedvesen.

Nem hiszem, hogy ha tényleg mindent elmondanék, nem vinnének elmegyógyintézetbe. Eddig sem számoltam be semmi ilyenről. Sem az álmokról, amik úgy festenek, mintha valódiak lennének, sem pedig a dühkitöréseimről.

- Hát nem is tudom, olyan érzés volt, mint ha a feketeség magával rántana, és nem engedne el. Másra nem nagyon emlékszem. – mondtam el a féligazságot.

- Hát ez nem valami sok. Másra biztosan nem emlékszel? Min gondolkodtál, vagy mit éreztél, mielőtt kómába estél?

- Épp azon törtem a fejem, hogy én milyen szerencsétlen vagyok. Mindig minden szörnyűség velem történik. Meg már nagyon szabadulni akartam innen, mármint a fehér falak, folyosók, vizsgálók és kórtermek közül.

- Lehet, hogy ismét egy erősebb érzelemhullám ragadott el. Végezzük el a vizsgálatokat, aztán visszamehetsz a szobádba pihenni.

- Mintha az az én szobám lenne. – dünnyögtem alig hallhatóan, de valószínűleg meghallhatta.

- Tudod, hogy értettem. Amúgy meg orvos vagyok, nem pedig süket. Elhiszem, hogy nyomasztó itt, de a te érdekedben nem engedtünk még haza. Minél előbb felépülsz, annál előbb hazamehetsz.

- Tudom, de akkor is… Maga nem is érheti, hogy én mit érzek.

- Igazad van, nem nagyon értem, hogy mi történik veled és, hogy min mész most keresztül, de engem is épp annyira nyomaszt ez a hely, mint téged, vagy akárki mást. Azért vagyok én a kezelőorvosod, mert első sorban pszichiáter vagyok, másodsorban, mert valami különleges érzés fogott el, amikor megláttalak. Kérlek, ne értsd félre, nem olyan, mint amire a legtöbb ember ilyenkor gondolna. Nem éreztem semmiféle vonzódást, kivéve egyet, amit nem tudok megmagyarázni. Olyan volt, mint a szerelem első látásra, de ez nem az volt. Ez valami különlegesebb, összetettebb érzés volt. Azóta, amikor összeesel, vagy valami bajod esik szinte mondhatni, mentálisan én is érzem. Tehát valamilyen szinten tudom, hogy mit élsz át.

- Ezt eddig miért nem említette?

- Mert nem tudtam, miképp reagálnál. Amúgy nem hagyhatnánk el ezt a magázódást a részedről? Nem vagyok én olyan öreg, hogy magáznod kellene.

- Rendben. Nem siethetnénk egy kicsit azokkal a fránya vizsgálatokkal? Nemsokára jönnek anyuék és minél több időt szeretnék velük tölteni.

- Rendben. – mondta, majd elvégezte orvosi teendőit.

5. fejezet - A buli, ami ... (második rész)

- Akkor irány a garázs.

- Menjünk.

Már épp indulni akartunk, amikor egy száguldó őrült hajtott az útra. Nem volt időnk félreugrani. Persze, senkinek nem lett baja. Senkinek, kivéve engem. Alig pár másodperc múlva, amikor a fejembe, az ijedség helyére a fájdalom kúszott, csak akkor jöttem rá, hogy a száguldó autó szépen elcsapott.

- Alice, jól vagy?

- Mi történt?

- Fel tudsz kelni? - Al, mondj már valamit! Nem hallod?

- De hallom. Nem tudom mozgatni a lábaimat. – akartam mondani, de hang nem nagyon jött ki a számon. - Most mit csináljunk? – kérdezte Nina a többieket kétségbe esetten. - Én hívom a mentősöket, te hívd a szüleidet. – mondta Jane.

- Kölcsön adja valaki a telóját, mert az enyém lemerült?

- Tessék itt az enyém. – hallottam Yasmine hangját.

- Alice, adj valami életjelet, kérlek!

Próbáltam megmozdítani a kezemet. Szerintem sikerülhetett, mert Lyra egyből szólt a többieknek, hogy életben vagyok. Hallottam, ahogy Jane beszél valakivel. Valószínűleg a mentősökkel.

- Haló. Jane Lovegod vagyok. Egy baleset történt a Black House-tól két utcányira.

-…

- Igen, észak felé. Egy barátnőmet elütötte egy autó.

-…

- 17 éves. A neve: Alice Darwin. Nem nagyon mozdul. Mi sem mozgattuk. Életjelei vannak, és a karját is fel tudja egy kicsit emelni. Egyéb jelet nem vettünk észre.

-…

Letette a telefont, vagyis szerintem, mivel nem láttam semmit. Egy ideig nem hallottam semmit. Úgy körülbelül 2-3 perc múlva pár ember jött felénk. Nem nagyon tudtam megállapítani, hogy kik voltak, de az biztos, hogy egy nő és egy férfi. Eléggé siettek.

- Alice, kicsim, jól vagy?

- Mi történt? – Kérdezte egy férfihang, ami apáé volt.

- Hát először elmentünk a Black House-ba. Ott találtunk egy feliratot, hogy a buli itt lesz. Sokat hezitálunk, hogy eljöjjünk, vagy ne, de végül elindultunk ide. Mint látod nem kellett volna sok, hogy elérjük a célunkat, de egy őrült behajtott az utcába. Mi sikeresen elugrottunk a kocsi elől, de ő már nem tudott, így elütötte a kocsis. Miután észrevettük, hogy nem nagyon mozdul, egyből hívtuk a kórházat, hogy küldjenek ki egy mentőkocsit. Nina meg titeket hívott. A mentő hamarosan megérkezik. – mesélte Jane.

- Köszönjük, hogy ilyen gyorsan reagáltatok.

- Anya, apa!- próbáltam mondani.

Ez elég halkra sikeredett, még én sem nagyon hallottam. Megpróbáltam kiabálva.

- Igen, kicsim? Hogy vagy? Na, ez hülye kérdés volt.

- Drágám, mid fáj?

- Nem nagyon tudok beszélni és mozogni sem. – az utolsó szavakat, szerintem már épp, hogy csak hallották, mert kiabálnom kellett, hogy megértsék, amit mondok és már nem sok erőm volt.

- Ha így van, akkor ne beszélj sokat. Nemsokára itt lesznek a mentők, aztán majd szépen helyreráznak.

- Kai, hogy tudsz, még ilyenkor is humorizálni?

Hamarosan valami szirénaszerű hangot hallottam. Valószínű, hogy a mentősök jöttek, mert mindenki mozgolódni kezdett.

- Jó estét! Mióta van itt a sebesült?

- Jó estét! Úgy 15-20 perce.

- Nagyon jól tették, hogy nem mozgatták. Az sem volt rossz ötlet, hogy valamivel melegen tartsák a lányt. – mondta a mentős.

- Alice, hallasz engem? Ha hallasz, szorítsd meg a kezem.

Gondoltam, hogy az úr a másik életmentő lehetetett, mert elég szakszerűen vizsgált közben. Persze, hogy hallottam, ezért megszorítottam az ujját.

- Jól van. Tudsz beszélni?

Nem tudtam, mit csináljak, ezért megszorítottam újra a kezét, de most kétszer.

- Nem? – kérdezte. Rájöttem, hogy a legkönnyebben, és fájdalom mentesebben úgy kommunikálhatok, ha jeleket adok. A filmekben is az egy- két kopogás és szorítás szokott ilyen helyzetekben a megoldás lenni, úgyhogy újból megszorítottam az ujját, de most csak egyszer.

- Rendben. Akkor játszuk azt, hogy egy szorítás igen, kettő nem. Tehát akkor nem tudsz beszélni, hallod, amit mondunk és… Ki tudod nyitni a szemedet?

Megpróbáltam, de nem sikerült. Mást sem nagyon tudtam csinálni, csak a jobb kezemet mozgatni, de azt is csak egy kicsit. Két szorítás.

- Értem. Akkor most beviszünk a kórházba. - Gondolom önök is be szeretnének jönni. – mondta a másik mentős. - Igen. Ez magától értetődő.

- Akkor kérem önöket, hogy mielőtt bejönnének, hozzanak ruhákat és tisztálkodási eszközöket a hölgynek. A legfontosabbat majdnem elfelejtettem. A kisasszony iratait is hozzák be.

- Természetesen. – mondat apa. Észre sem vettem, hogy beraktak a mentőautóba. Arra eszméltem, hogy valaki beszél hozzám.

- Én annyira sajnálom. Nem akartam, hogy ide kerülj, de muszáj volt valamit cselekednem. Nem hagyhattam, hogy a vesztedbe menj. Nem tudom, hogy éljem túl, ha elveszítelek… - hirtelen félbehagyta a mondandóját. A következő pillanatban már csak azt vettem észre, hogy valaki kimegy az ajtón. Pár pillanat múlva egy nővér jött be.

- Alice, mi a baj? – kérdezte egy kedves hölgy. - Kicsim felébredtél? – hát persze. Gondolhattam volna, hogy anya mindig a szobámnál van.

- Én…én nem csináltam semmit.

- Akkor ki nyomta meg, a nővérhívót?

- Valaki volt itt. Azt hiszem, egy fiú lehetett. Mikor felébredtem, azt vettem észre, hogy valaki beszél hozzám. – azt nem mondtam el, hogy mit mondott. - Szólok Dr. Parker-nek, hogy felébredtél. Addig magatokra hagylak titeket anyukáddal. - Hogy vagy? – kérdezte.- Egész jól. Mi történt? Hol van apa? - Apád elment dolgozni. Valakinek azt is kell, ha már én itt vagyok melletted. Mennyire emlékszel a múlt hét péntekre?

- Péntekre? Milyen nap van ma?

- Péntek. Egy hete komában voltál.

- Annyira emlékszem, hogy elütött valaki, aztán jöttek a mentősök meg ti. A többi már csak haloványan ugrik be.

- Hát, miután behoztak és mi is beértünk, az orvosok egy csomó vizsgálatot elvégeztek rajtad. Még a műtét is szóba jött a szemed miatt, de miután szombaton elájultál, aztán felébredtél már ki tudtat nyitni. Úgyhogy, nem volt szükség a műtétre. Vasárnap összeestél. Dr. Parker a kezelőorvosod azt mondta, hogy komába estél. Próbáltak felébreszteni, de nem sikerült nekik. Apád, én, Nina és a többiek nagyon izgultunk érted. A lányok nem akartak hazamenni. Mindig volt valaki az ágyadnál. A legtöbbet Nina és Jane töltötte itt. Én csak az utóbbi pár napban tudtam elszabadulni a munkahelyemről. De minden este itt voltam melletted és beszéltem hozzád. Ma is csak fél órára mentem el, mert Dr. Parker beszélni szeretett volna velem. Ez alatt az idő alatt jöhetett be hozzád az a fiú.

- Hány óra van?

- Háromnegyed kettő.

- Odaadnád a mobilomat?

- Persze. Kimenjek?

- Megköszönném. - nem szoktam ilyet kérni anyától, de most jól jött, hogy megkérdezte.Tárcsáztam a számot. Szerencse, hogy már vége volt a tanításnak. Egy csörgés, két csörgés…

- Igen?

- Szia Jane. Alice vagyok.

- Te felébredtél? Mikor? Szólok a csajoknak. Lányok Alice az. – hallottam az utóbbi mondatot egy kicsit halkabban.

- Al. Szia. Nina vagyok. Annyira örülök, hogy felébredtél. Azonnal bemegyünk hozzád.

- Rendben, de vigyázzatok magatokra, mert nem szeretném, hogy ti is ide kerüljetek.

- Meglesz. Szia.

- Szia.

Letettem a telefont.

- Remélem, hamarosan itt lesznek. Addig is, megpróbálom elütni valamivel az időt.

5. fejezet - A buli, ami ...

Mivel gyalog mentünk eltartott egy darabig, amíg elértük a Black House-t. Pontosabban jó fél órát sétáltunk a sötétben.

- Szerintem mi vagyunk az elsők. – mondta Yasmine.

- Ezt meg miből gondolod?

- Hát mivel nem hallani a lányok sikítozó hangját, és zene sincs, ezért elég nyilvánvaló, hogy még nem kezdődött el a buli, ami azt jelenti, hogy nem lehetnek valami sokan… - magyarázta.

- Jól van már értjük. Köszönjük, hogy megosztottad velünk, buliba alig járó csajokkal az éjszaka rejtelmeinek egy részét.

- Szívesen máskor is, de azért nem kellene gúnyolódni Alice.

- Én nem is gúnyololódtam. Csak megállapítottam a tényeket. Nah, akkor, ha mi vagyunk az elsők irány befelé!

Mint az elmegyógyintézetből szabadult betegek, úgy rohantunk az épület felé. Mikor az ajtóhoz értünk, megtorpantunk. Arra ez a felirat volt írva:

Bocsi mindenkinek, de a bulit áttettük a jövő hétre…Ha valaki mégis bulizni akar, akkor két utcával arrébb lesz egy kisebb összejövetel… Gyertek a hang után...

- Hát ez tök jó. Egyszer jövünk szórakozni, de akkor is lefújják. Én nem fogok elmenni a másik helyre. - Én sem. Elég volt idáig eljönni. - Egyet értek.

- Nem értelek benneteket. Én személy szerint szívesen elmennék. Amúgy Lyra te mióta vagy ilyen kis anyámasszony katonája? Te mindig benne vagy minden őrültségbe. Alice, te sem jössz?

- Nem kösz. Inkább menjünk vissza hozzánk, és csináljunk ott egy csajos estét.

- Hát jó. Szavazzunk. Ki akar visszamenni? Egy, kettő, három. Ki akar elmenni a másik buliba? Egy, csak én akarok menni? A többiek? Ti mit akartok? Csak nem maradtok itt csövezni?

- Hát én elmennék veled, de nem tudom…

- Hogy lehetsz ennyire felelőtlen Nina? Pont az ilyen kis csajokat várják ott, mint amilyen te vagy. – keltem ki magamból.

- Én is inkább mennék. Amúgy meg sem én, sem Nina nem pisis már. Igenis elmehetnénk. Egyszer adódig ilyen az életben.

- Ezt úgy mondod, mintha máskor nem jöhetnénk el bulizni. Amúgy nem tudom, mit szólna az anyukád, ha hétfőn lemennék hozzá a rendelőbe, és elmondanám, hogy mit csináltál szombat este. Szerintem, nem örülne neki.

- Jól van. – szakított félbe Yasmine. – Nina és Leila mellettem. Lyra és Jane melletted. Az akárhogy is számolom, három-három.

- Várjatok! Szerintem sem olyan nagy dolog, ha nem itt, hanem két utcával arrébb szórakozunk. - Ez a beszéd. Mégsem kellett csalódnom benned Lyra. Tehát így akkor ketten maradtatok.Jöttök, vagy hazamentek?

- Megyünk. – mondtuk egyszerre Jannel. Elindultunk, bár nekem nem sok kedvem volt. Útközben viszont feloldódtam. Már csak barátnőmet kellett valahogy „jobb kedvre” deríteni.

- Csajok, tudjátok, mit csinál a kaméleon, ha berakjátok a sütőbe?

- Nem.

- Hát beleolvad a környezetébe.

Mindenki nevetni kezdett, mindenki leszámítva azt, akinek nevetnie kellett volna. - Mi a baj Jane? Nem szoktál ilyen lenni. Azt nem mondom, hogy egy kisördög szoktál lenni, de azért ennél nagyobb hülyeségekbe is belementél már.

- Igen, de most nem vagyok hangulatomnál.

- Na, akkor jól van. Mármint nincs jól, de majd feldobunk.

- Ne is fáradjatok. Szerintem ma ilyen napom volt.

Az út további részében nem nagyon beszélt senki. Elértük az említett utcát, már csak a házat kellett megtalálni. Mivel állítólag nekem volt a legjobb hallásom, azért mindenki rám hagyatkozott. Éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel, de nem törődtem vele. Pár perc múlva meghallottam a zenét. Vagyis inkább valami hangos dübörgést, ami nem igazán mondható zenének.

- Csajok, nekem nagyon rossz előérzetem van. – mondtam.

- Talán nem gondoltad meg magad? – kérdezte gúnyosan Yasmine. - Ha tudni akarod akkor igen. De nem azért, mert beszari alak vagyok, hanem azért, mert általában bejönnek a megérzéseim. - Te és a megérzéseid… Hát engem nem győztél meg. Ha most megint elkezdünk veszekedni azon, hogy menjünk, vagy maradjunk, akkor én megyek. - Nekem mindegy. De ha valami gond lesz, akkor majd sajnálkozhattok.

Nagyon ki vagyok akadva Yasmine-ra. Igaz, hogy elég nagy ribanc, de akkor sem kellene így viselkednie. Különben sem szokott ilyen lenni. Végre megérkeztünk. A ház kertjében egy tábla állt, amin egy felirat volt.

Gyertek a garázsba….

4. fejezet - Végre... (második rész)

....Felnyitottam a tetejét. De ott csak egy kisebbet találtam. Ez így ment addig, amíg az eredeti csomagolásnál jóval kisebb dobozt találtam.

- Hát apa jó kedvében volt, amikor ezt csinálta. – mondtam.

- Na, ne csigázz már. Nyisd ki!

- Eeez… - nem tudtam befejezni a mondatot.

- Ez egy kocsikulcs.

- Igen az. Hát ez tényleg nem nagy. Mértében legalábbis. Te mit kaptál? – kérdeztem izgatottan.Ő egy táskába kapta az ajándékát. Természetesen neki is több rétegű volt a csomagolás.

- Ezt nem hiszem el! Még hány réteget kell lebontanom? – bosszankodott.

- Hát úgy látom már egyet sem.

- Ezt nem… ez nem is igazi. Wow. Szuper.

- Te egy jegyet kaptál a legújabb Twilight saga premierre!!! Hát az fantasztikus.

- Ez az. De még mindig nem hiszem el. Hiszem a könyvhöz is alig lehet hozzájutni. Én meg kapok egy jegyet a filmre.

- Méghozzá a negyedik részére. Te kis mázlista. De van még valami ott. Egy papír. – mutattam a csomag aljára.

- Tényleg. Neked sasszemed van.

- Na olvasd már! Mi van rajta?

Holnap gyere korán reggel a Városi Könyvtár elé.Hozz magaddal egy számodra fontos személyt is.

- Hát ez jó. Kit fogsz vinni? – érdeklődtem.

- … Téged.

- Mi? Engem?

- Igen. Holnap 6 órára legyél kész. Ha nem, akkor egyedül megyek.

- Rendben.

Megcsörrent a telefonom. Nem akartam egyből felvenni, de láttam, hogy ki hív.

- Szia.

- Szia Al. Most akkor megyünk buliba vagy nem? – kérdezte Jane hangja a vonal túlsó végén.

- Persze, hogy megyünk. Miért?

- Akkor jó. Jó lenne, ha néha az órádra is néznél.

- Mennyi idő van?

- Negyed kilenc.

- Uh. Bocsi. Azonnal indulok. Kösz, hogy szóltál.

- Rendben. Szia

- Szia.

Letettem a telefont és készülődni kezdtem.

- Te is eljössz velem a lányokért? - kérdeztem Ninát.

- Nem én inkább készülődök.

Mikor leértem a földszintre senkit nem találtam. Úgy döntöttem, majd ha hiányzom nekik Nina megmondja, hova mentem. Épp nyitottam volna az ajtót, amikor észrevettem azon egy cédulát. Mostanában állandóan üzeneteket irogat az egész család. Nagyon nem szeretem, amikor csak egy cetlit hagynak itt. Tudják, hogy itthon vagyunk, akkor meg miért nem lehet elmondani, ha elmennek valahova!? Na, azért elolvasom.

Lányok, ha nem érnénk haza, mielőtt elmentek, jó szórakozást kívánunk.Majd idővel megtudjátok, miért maradtunk ki…Amúgy semmi pasizás… Na jó, ma azért megengedem. De azért annyian gyertek haza, amennyien mentetek.Puszillak titeket: Apa

Hát persze, ez is csak rá jellemző. Anya biztosan nem csinálna ilyet. Viszont a mi drága apucikánk olyan, mint egy Cullen. Pontosabban, mint Emett Cullen. Tudom, tudom az Alkonyat mániám mindenkit az őrületbe kerget, de mit tegyek? Egyszerűen engem sokkal jobban elkapott ez a hullám. Még én sem értem, hogy miért, de engem csakis a könyv érdekel. A filmeket megnézem, de nem lenne teljes a kép Stephenei Meyer alkotásai nélkül. Vannak olyan napjaim, amik csak a vámpírjaim, vagyis mindenki vámpírjai körül forognak. Olyankor, amikor rám törnek ezek a hóbortjaim, már szinte sajnálom a körülöttem lévőket. Szegény Jane. Szerintem legszívesebben kirohanna a világból, mint Jasper az érzelem fergetegektől. Már megint ennél a témánál vagyok. Jobb lesz, ha elindulok, mert ha nem, késztetést fogok érezni, és elkezdem olvasni a könyvet, amit már kívülről fújok. Kinyitom az ajtót. Szerintem eddig is épp elég volt a meglepetésekből, de amit láttam, az fergeteges volt. A vadonatúj kocsim állt az autófelhajtón. Ha ez még mindig nem lenne elég, a kocsi szó szerint be volt csomagolva. Valahogy nem bírtam leszaggatni a csomagolást, ezért a nem is olyan régi autómba szálltam be. Sebességre vágytam. Sosem voltam az a nagy száguldó típus, de most jót tett. A km/h 120-at mutatott, de én nem nagyon foglalkoztam vele. Megálltam. Az 5-ös számú ház ajtajához léptem. Már nyúltam is a csengőhöz, amikor kinyílt előttem az ajtó.

- Szia Alice. Azt hittem már el is felejtetted, hogy buliba készültünk. Úgy látszik abból a könyvből semmi más nem ragad rád csak a sok hülyeség.

- Neked is szia Jane. Amúgy meg nem tehetek róla, hogy nem jöttem előbb. Az Alkonyatot, meg ne fikázd le, mert igen is jó könyv.

- Jól van. Mondjuk megértem, hogy siettél, de azért nem kellett volna ennyire.

- Ezt meg hogy érted? Én nem is siettem.

- Akkor mégis miért lehetett hallani a BMW-d hangját? Mert már egy ideje csak azt hallottam, hogy valami nagyon zümmög.

- Csak egy kis száguldozásra vágytam. Mehetünk? Nem akarlak annyira sürgetni, de még a többiekért is el kellene mennünk.

- Persze. Várj egy percet és mindjárt jövök. – azzal becsapta előttem az ajtót.Ilyet még nem csinált. Az oké, hogy siet, de akkor se csapja rám az ajtót. Eljátszottam a sértődöttet. Bepattantam a kocsiba. Már olyan régen hallottam rendes zenét. A rendes zene nálam mi más lehetett, mint az Alkonyat zenéi. Bekapcsoltam a cd lejátszót. Pár perc múlva már csak azt vettem észre, hogy Jane mellettem ül és mondja, hogy induljunk már. Felbőgött a motor és én tövig nyomtam a gázpedált. A következő megálló Leila-ék háza volt. Ők a 30-as házban laknak, úgyhogy nem kellett sokáig kocsikázni. A Wyberg lány már kint várt minket. Gyorsan bepattant és már mentünk is tovább. Mikor hazaértünk, öt csaj szállt ki a kocsiból. Jane, Leila, Yasmine, Lyra és én. Elég sötét volt már, meg amúgy is el voltunk foglalva, úgyhogy nem is csodálom, hogy nem vették észre az ajándékomat. Odabent hamar elkészültünk.

- Csajok, nem volt gyors ez a készülődés?

- Az attól függ, mit értesz azon, hogy gyors. Végül is fél óra nem olyan hosszú idő. Mindenki nevetni kezdett. Anya vagy apa biztosan nem értenék meg, hogy miért nevetünk, ilyen kis semmiségen. Néha még mi sem tudjuk, de nálunk már semmin nem lehet meglepődni. Ha értelmetlen dolgon nevetünk, ami ráadásul nem is vicces, az még semmi. Ha épp nem a nyelvbotlásokon szórakozunk, akkor egyes dolgokat értünk félre.

- Indulhatunk? – kérdezte Yasmine

- Aha, persze. Csak mivel nem férünk be a kocsiba, gyalog kell mennünk.

- Az nem baj. Úgy is kell egy kis testedzés. – mondta Nina.

Leszaladtunk a lépcsőn, és belevetettük magunkat az éjszakába…

4. fejezet - Végre...

„Kedves Naplóm!

Ma ismét egy feledhetetlen napom volt. Először Jane felhívott, hogy a húgom elájult. Ezt valahogy nem bírtam felfogni. Végül kiderült, hogy egy baleset volt. Egy őrült nem bírt az autójával. Padlógázzal repesztett. Majdnem elütötte Ninát és Leila-t, de szerencsére az új fiú megmentette őket. Meg kell ismernem azt a srácot. Nem csak, mert ezt tette, hanem mert észbontóan jól néz ki, de nem hajlandó barátkozni.Történt még egy igencsak érdekes dolog. Mr. Matthew elrendezte, hogy ne kelljen órákra járnom nekem se és Jane-nek se. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem is kell magyart tanulnunk. Nem is bírnám ki. A kedvenc nyelvem a magyar. Mindenki azt mondja, hogy írtó nehéz, pedig szerintem semmi olyan nincs benne. Angol az anyanyelvem, de a spanyol és a magyar nyelv áll közelebb a szívemhez. Kettő közül is az utóbbi. Visszatérve a tanár úrhoz, azt mondta, hogy egy héten minimum egyszer menjünk el hozzá gyakorolni. Imádom ezt a tanárt. Ezelőtt is a kedvenceim közé tartozott, de most ő a legjobb fej a suliban…Ennyi lenne mára.Búcsúzom:Puszi magamnak!!!”

Becsuktam a naplót, és ránéztem az órára. 18-30-at mutatott. Gondoltam, hogy jó lenne előkészíteni a dolgokat estére. A csajok mégsem jöttek haza velem. Megbeszéltük, hogy majd elmegyek értük nyolcra, és idehozom őket.

- Hol lehetnek a sminkes cuccaim? – kérdeztem magamtól.Sehol sem találtam őket. Mindenhol megnéztem. Még az ágy alatt is kerestem. Kinyitottam az ajtómat, jobban mondva kicsaptam, és átfutottam Ninához.

- Nem láttad a sminkeimet?

- Talán észbe kellene tartanod, hogy mit hova teszel.

- Én tudom. Utoljára évnyitókor használtam. Akkor pedig az asztalomon hagytam őket.

- Hát akkor biztosan ott kell lennie.

- Nem vagyok annyira vak, hogy ne lássak meg egy lila dobozt, ami ráadásul nem éppen mondható kicsinek.

- Jól van, na. Én vettem el őket tegnap. Csodálkoztam is, hogy nem vetted észre. Azért nem kellene ennyire felhúzni a dolgot.

- Nem húztam volna fel magam, ha egyből megmondod, hogy te vetted el. Nah mindegy. Hova tetted? Kérem vissza.

- Az éjjeli szekrényemben van. Felülről a második fiókban.

- Amúgy beszéltél Dan-nel?

- Igen. Azt mondta, hogy én csak amolyan alkalmi csaja voltam. Meg azt is közölte, hogy én ezerszer rosszabban csókolok, mint Bianca.

- A kiscsajjal beszéltél?

- Aha. Ő persze mindent letagadott. Mondtam neki, hogy felesleges hazudnia, mert már beszéltem Daniel-el. Megkérdeztem tőle, hogy a barátságunk igazi volt, vagy csak a volt pasim közelébe akart férkőzni. Erre azt mondta, hogy ő ilyen szintre, mint az enyém csak akkor ereszkedik le, amikor akar valamit.

- A kis ribi. Te mit válaszoltál erre? Remélem, nem hagytad magad.

- Én is megmondtam neki a magamét. De ezt majd máskor. Úgy hallom jött valaki.

Valóban érkezett valaki, mert nagy hangzavar jött lentről. Anya hangját hallottam, amint elsírja magát.

- Gyere, nézzük meg mi történik lent. – javasoltam.

Leszaladtunk a lépcsőn. Az ajtóban megláttunk két nagy bőröndöt. Egyből tudtuk, hogy ki érkezett. Még bent sem voltunk a konyhában, de már kórusban kiáltottunk tesómmal.

- Apu, apu! Jó, hogy hazajöttél. Annyira hiányoztál.

- Sziasztok lányok. Nekem is nagyon hiányoztatok. Mekkorát nőttetek. Kész hölgyek vagytok már. De mi lenne, ha nem szóríttanátok ennyire? Alig kapok levegőt. – jegyezte mag viccesen.

- Oké. Most pedig mesélj. Mi volt a tengerészetnél?

- Majd mesélek. De úgy hallottam bulizni mentek ma. Ha igen, akkor készülődnötök kellene.

- De mi itthon is maradhatunk. Máskor is el tudunk menni. – mondta lelkesen Nina.

- Tudom édeseim, de miattam igazán nem kell elhalasztani. Majd holnap mesélek.

- Köszi apu. Te vagy a legjobb. – mondtam.

- Tisztában vagyok vele. – kaptam a szellemes választ. – Lányok, mielőtt felmennétek ezeket nektek hoztam. Nem nagy dolgok, de annál többet jelentenek.

- Igazán nem kellett volna. Már az is elég nagy ajándék, hogy végre hazajöttél.

Elvettük az ajándékokat. Felszaladtunk a lépcsőn. Persze az én szobámba mentünk mindketten. Becsuktam az ajtót, és bekapcsoltam a lejátszómat.

- Mit kaptál? – kíváncsiskodott húgom, aki már elfoglalta az ágyam nagy részét.

- Várj egy pillanatot. Nem tudok egyszerre három dolgot csinálni.Kibontottam a csomagot.

- Ez egy doboz? – lepődött meg Nina.

- Hát nagyon úgy látszik. Felnyitottam a tetejét. ...

3. fejezet - Végre történik valami... ( második rész)

- Nyugi Al! Ninának semmi baja. Csak elájult de már jobban van.

- Hogy érted azt, hogy csak elájult? Hol van most? Azonnal odamegyek.

- Meghallgatsz vagy félreértesz mindent? A húgod elájult, mert … azt végül is nem tudom, hogy miért. - Alice? Itt Nina. Semmi bajom. Nekem legalábbis.

- Oké. De hogy érted azt, hogy neked nincs? Miért kinek van? Mondd el, mi történt!

- Kint voltunk a parkolóban Leila-val. Beszélgettünk az esti programról, és akkor… ő megbotlott. Ezzel nem lenne semmi baj. De épp akkor fordult be egy autó a sarkon. Padlógázzal jött. Bepánikoltam. Ha nincs ott az a fiú, és nem tolat ki az autójával, akkor valamelyikünk már nem élne. – ezeket, a szavakat már sírva mondta.

- Ki volt az? Úgy értem ki mentett meg titeket? Annak az embernek nem esett baja? – érdeklődtem.

- Nem neki semmi baja, de ez a kocsijáról nem mondható el. Ugyanis az tompította a másik járgányt. Amúgy szerintem az új fiú volt az. Az ájulásom pedig a történtek után volt.

- Már azt hittem, valami nagyobb gond van. Mi van Leila-val?

- Egy karcolás sincs rajta. - Jól van akkor majd a következő szünetben találkozunk az ebédlőbe, jó?

- Rendben van. Akkor a kajáldában. Szia.

- Szia. Vigyázz magadra. – búcsúztam tőle.

Tesin egész végig a beszélgetésünkön gondolkoztam. Meg kell keresnem azt a srácot, és meg kell köszönnöm neki, amit tett. Csengetés után gyorsan magamra kapkodtam a ruháimat és elindultam a találkozóhelyünkre. Jane nem nagyon tudta tartani a tempómat.

- Hé, várj már meg. Mondom, hogy semmi gond. Egy karcolás sincs rajta. - Hiszem, ha látom. … Bocs, hogy ilyen undok vagyok, de nagyon aggódom. - Sziasztok. – köszönt valaki.Megfordultunk, és akkor láttuk meg a húgomat és a barátnőjét. Alig hittem a szememnek.

- Te … vagyis ti meg mit csináltok itt? Nem kellett volna hazamennetek, pihenni?

- Nemmmondta még neked senki, hogy semmi bajunk? Hányszor kell neked elmondani valamit? Jah, bocs elfelejtettem, hogy néha kihagy az emlékezőkéd. – mondta Leila.- Te még mindig nem hiszed el, hogy élünk, és virulunk?

- Figyelj Leila! Ha neked is lenne egy tesód, aki ráadásul fiatalabb nálad, és a szüleid leoperálnák a fejedet a nyakadról, ha valami baja esne, akkor megértenéd. – Nagyon bepipultam. – Amúgy meg nem csak azért izgat ennyire a dolog, mert ez van, hanem azért, mert szeretem a húgomat.- Jól van, megértettem. De akkor sem kellene átrohanni az iskolán. Arról még nem is beszéltem, hogy meglátsz minket, és egyből elkezdesz kiabálni.- Jó, bocsánatot kérek mindenkitől. De tényleg megrázott a hír, még akkor is, ha téves riasztás volt. - Na, akkor most mindenki tud mindent, ugye? Ha igen, akkor menjünk. - mondta sietősen Nina.

- Hova mentek???

- Tudod, mi be szoktunk járni órákra, és mivel két perc múlva csengetnek, ezért sietnünk kell.

- Bocsi. Mi is megyünk. Sziasztok.

Rohanni kezdtem az osztály felé. Igaz, hogy a legrövidebb úton közlekedtünk, de még így is elkéstünk.

- Elénézést Mr. Black.

- Üljetek le lányok. Tehát ott tartottunk, hogy hétfőn be fogom szedni a dolgozatokat. Aki nem készül el vele valamilyen oknál fogva, az ne is számítson hármasnál jobb jegyre….

Az óra többi része elég uncsi volt. Csak ismételtünk. Végre kicsengettek. Mint mindenki, mi is kifelé araszoltunk a teremből.

- Ms. Darwin! Legyen szíves idefáradni egy pillanatra.

- Igen tanár úr. Ha a késésről van szó azt meg tudom magyarázni.

- Hát akkor halljam.

- Az úgy volt, hogy Jane felhívott, hogy a húgom elájult. Ez testnevelés óra előtt volt. Miután átöltöztem, egyből keresni kezdtem Ninát. – miközben beszéltünk, elindultunk a tanári felé. - Amikor megtaláltam kiderült, hogy nincs semmi komoly baja, de én tovább idegeskedtem.

- Tehát ezért nem értek ide időben az órára. Jól van nem írtam be önöket későnek. Mondanám, hogy „ha még egyszer előfordul, akkor nem leszek ilyen elnéző”, de nem lesz legközelebb, ugyanis nem kell bejárniuk órákra.

- Ez meg mit jelent? Ki vagyunk tiltva, vagy mi? Csak azért, mert egyszer elkéstünk?

- Ne idegeskedjen! Nem erről van szó. Egyszerűen csak látom magán és Ms. Lovegod-on, hogy nagyon száraznak és unalmasnak tartják az órát.-

De mi nem is… - akartam mondani.

- Már megint félreért. Én azt mondom, mivel tavaly letették a felsőfokú nyelvvizsgát, ezért feleslegesnek tartom, hogy itt üljenek az órán. - De nem azt mondja mindenki, hogy gyakorolni kell azt a nyelvet, ami nem az anyanyelvünk?

- Ez így is van. Azt szeretném, ha minden héten egyszer eljönnének hozzám külön órákra. Persze semmit nem kell fizetniük. Már az igazgató úrral is beszéltem. Ő beleegyezik, ha önöknek megfelel.

- Nagyon köszönöm, vagyis köszönjük az ajánlatot. Ha megbocsát, akkor egy kis gondolkodási időt szeretnénk. Ezt a dolgot, még a szüleinkkel is meg kell beszélnünk.

- Jól van, persze. Én sem úgy gondoltam, hogy egyedül hozzanak döntést.

- Tanár úr?

- Igen kedves?

- Elnézést, de nekem mennem kellene, mert mindjárt kezdődik a következő órám. - Erről meg is feledkeztem. Menjen csak nyugodtan. Ha mégis elkésne, hivatkozzon rám.

- Köszönöm. Viszlát Mr. Black.

- Viszlát Ms. Darwin.

3. fejezet - Végre történik valami...

Reggel időben felkeltünk. Mivel imádom a fekete-fehér összeállításokat, mindig van két ugyanolyan ruhám az említett színekből. Én sötét gatyót, fehér pólót, fekete pulcsit és fehér cipőt vettem. Jane is így öltözött, csak sötét-világos ellentétben.

- Te figyi, kicsit sem vagyunk feltűnők.

- Áh dehogy. Végül is a szobád környezetébe se olvadunk bele. – jegyezte meg viccesen barátnőm.

- Nah menjünk és együnk valamit.

Leértünk a konyhába, de sehol sem volt senki.

- Anyu, anyu hol vagy?- kiáltottam.

- Nézd, itt van egy üzenet. – mutatott fel egy papírt.

Lányok, el kellett mennem, dolgozni. Legyetek jók.

Ennivalót találtok a hűtőben. Hatra itthon leszek.

Puszil titeket: Anyu

- Hát ez jó. Szerencse, hogy időben felébredtünk. Összedobok valamit reggelire, addig te felkelthetnéd a csajokat. – mondtam.

- Okés.

Komótosan felsétált a lépcsőn. Kinyitottam a hűtő ajtaját és tojást kerestem.

- Ez épp elég lesz. – mondtam egy kicsit hangosabban a kelleténél.

- Mi lesz épp elég?

- Bocs, nem akartam hangosan mondani. Fent vannak már Nináék?

- Igen. Már indulásra késszen.

- Akkor segítenél nekem? Csinálhatnál teát. Én meg nekiállok a rántottának.

- Rendben. A felső polcon vannak a filterek?

- Igen. A vízforraló pedig jobbra lenn.

Tíz perc múlva el is készültünk. Megterítettünk és lehívtuk a tesómékat. Gyorsan végeztünk, így még fél óránk volt indulásig.

- Köszi mindent Al. – szólt Leila, amikor kiszálltunk a kocsiból, a sulinál.

- Nem tesz semmit. Máskor is jöhetnétek.

- Oh, rendben. - Például eljöhetnétek velünk este a ’Black House’-ba. Csapunk egy csajos estét.

- Hát még meg kell kérdeznem anyut, de biztosan mehetek. Amúgy köszi a meghívást.

- Rendben. Ha jöhetsz, akkor órák után itt találkozunk. Nekünk mennük kell. Sziasztok

- Hellosztok. – köszöntek el húgomék.

Első órám földrajz fakt volt. Bementem az osztályba, ahol mindenki ott volt, kivéve az új fiút. Valamiért deja vu fogott el. Furcsa, eddig soha nem éreztem ilyet. Nem fordítottam sok figyelmet ennek a témának, ugyanis nem érdekelnek ezek a babonaszerű jelek. Leültem a helyemre. Hamar vége lett a dupla órának, így nem kellett annyira sietnem tesire. Szépen, lassan felsétáltam a második emeleten lévő tornateremhez és elkezdtem öltözni. Nem siettem el a dolgokat. Bekapcsoltam egy zenét a telómon és arra kezdtem táncolni. Ha valaki most meglátna, elmebetegnek hinne. Nem lenne alaptalan a feltételezése, mert félig voltam felöltözve, és a zene sem volt valami hangos. Nem tudom miért, de olyan érzésem volt, hogy valaki figyel. Túl sok furcsaság egy napra. Vagyis egy fél napra. Először is verőfényes napsütés van. Ez még nem is lenne annyira hihetetlen, ha nem Forksban élne az ember. De az, hogy deja vu-m volt és az, hogy úgy érzem valaki állandóan engem néz ez már valahogy nem normális. Legalábbis nem az én életemben. A nagy elmélkedésem közepette, kikapcsolódott a zene.

- Hát még ez is. – zsörtölődtem. Megcsörrent a telóm. Nem vettem fel azonnal, mert imádtam ezt a számot. Már másodjára ismételte, amikor rájöttem arra, ha valaki ilyen türelmesen csönget, akkor biztos fontos lehet.

- Háló. Itt Alice.

- Szia. Már vagy egy órája hívlak. Mit csinálsz, és ami még fontosabb, hol vagy?

- Nyugi Jane. Már itt vagyok az öltözőben. Miért aggódsz ennyire? Történt valami?

- Te még nem is hallottad? Huh szegénykém ülj le.

Nem tudtam mit akar de, ha ezt mondja, akkor biztosan le kell ülnöm.

- Oké már nem állok. Mondhatod.

- Hát nem tudom, hogy hol kezdjem…

- Az Istenért, mond már. Majd szétrobbanok.

- Nina… - nem tudta tovább mondani.

- Mi van Ninával? Nincs semmi baja, ugye? Mondd, hogy nincs!!! – üvöltöttem az utolsó mondatot a telefonba.

2. fejezet - Egy újabb unalmas nap ( második rész)

- Természetesen nem. Majd meglátjátok, hogy miért nem. Ne is húzzuk tovább az időt! Ki szeretne felelni?

Erre a kérdésre senki nem számított. Egyik tanárunk sem szokott ilyet kérdezni. A pillanatnyi csend után két kéz lendült a magasba. A mellettem ülő Jane –é, aki mellesleg a legjobb barátnőm és a fizika tanárnőnk lányáé, Lyra –é.

- Áh, Ms. Belacqua. Kérem, fáradjon ide.

- Már megint nem engem hívott ki. Tavaly is állandóan ezt csinálta- zsörtölődött Jane.

- Ne búsuljon Ms. Lovegod legközelebb magát fogom kihívni. – mondta kedvesen Matthew tanár úr.

- Rendben, nincs semmi baj. – felelte illedelmesen barátnőm.

Az óra további részében ismételtünk. Végre megszólalt a csengő és már mindenki kint volt az osztályból. A következő két órám kémia volt, így egyedül mentem a teremhez. A tanárnő lebetegedett, ezért lett 90 szabad percem, amit a suli könyvtárában töltöttem el. Ezen a napon matekom, fizikám, tesim és törim volt még. Történelmen megbeszéltük Jannel, hogy ma átjön hozzánk. Miután vége lett az óráknál a kocsimhoz mentünk és megvártuk a húgomat.

- Sziasztok lányok. Mizu?

- Szia. – köszöntünk egyszerre.

- Ma én is veletek megyek. Megbeszéltük a nővéreddel, hogy nálatok töltöm a délutánt.

- Rendben. Én Leila-t hívtam át. Ugye megvárjuk őt is? Mindjárt jön csak beszélnie kellett az anyukájával. Tudod az ő édesanyja az új iskoladoki…

- Persze, hogy megvárjuk. – válaszoltam húgom kérdésére.

- Én már látom is. Amúgy te nem öltöztél egy kicsit lengén Nina? – tette szóvá barátnőm.

- Reggel én is rászóltam de már nem volt ideje átöltözni.

- Jah persze, ti majdnem elkéstetek.

- Sziasztok. Ha rám vártatok, akkor indulhatunk. – mondta Leila.

- Hello.

- Hello. Rendben. Ha mindenkinek megvan mindene, akkor szálljatok be. – mondtam és a járművet megkerülve beültem a volán mögé. Hazafele lassabban vezettem, mint reggel. Anya kocsija már a felhajtón volt. Leparkoltam a ház elé.

- Anyu, szia. Hoztunk egy-két „potyautast”. Remélem nem baj. Amúgy te hogy-hogy itthon vagy már?

Közben a lányok is beértek.

- Jó napot Mrs. Darwin. – köszöntek egyszerre.

- Szia anyu.

- Hello mindenkinek. Csajok már megmondtam, hogy Kathy, nem pedig Mrs. Darwin.

- Oké Kathy.

- Akkor mi fel is megyünk. Nem akarunk zavarni. – mondtam, mert a dolgozó szobájában volt, és ha ott van, akkor mindig dolgozik.A konyhából hoztam egy kis nassolni valót, meg üdítőt, a biztonság kedvéért.

- Anyukádnak hogy tetszik a tervező szakma? – kérdezte Jane beérve a szobámba.

- Hát nem panaszkodhat. Napi hat órát dolgozik, elég jól megfizetik és én úgy látom rajta, hogy élvezi is.

- Hát az jó. Anya ki van akadva, mert alig van bevételük. Ahhoz képest, hogy a szüleim ügyvédek, mostanában nem sokszor kell dolgozniuk. Na de szerintem van érdekesebb témánk is, mint a szüleink foglalkozása vagy nem?

- De én is így gondolom. Képzeld apa nemsokára hazajön. Tegnap küldött egy mailt, hogy ha minden jól megy, akkor holnap indul.

- Hát ez nagyszerű. Rég láttam Mr. Darwin-t. Vagyis Kai-t. Mióta is van már a tengerészettel felderítő úton?

- Kb. 2 éve. Már nagyon hiányzik.

- Meghiszem. Ha az én apukám már két éve nem járt volna itthon akkor nem tudom mi lenne.

Beraktam a kedvenc cd-met. Kipakoltam a táskámból és nekiláttunk a tanulásnak. Csak akkor szoktam ilyen korán tanulni, ha ő itt van.

- Nem is meséltél még, arról az új fiúról. Még azt is mástól kellett megtudnom, hogy föci fakton melletted ül. Nah mesélj már! Ne kelljen minden szót harapófogóval kihúzni belőled! – türelmetlenkedett.

- Nem történt semmi különös, mivel egy szóval sem szólt hozzám. Két órán keresztül csak kifelé tekingetett az ablakon. Azt kihagytam, hogy olyan fehér volt, mint aki meztelen csigát nyelt. Szerintem ebből kifolyólag rohant ki a második óra közepén, de ki tudja. Lehet, hogy egyszerűen csak el akarta lógni az órákat. Mondjuk a helyében én is ezt tettem volna.

- Ne mond már, hogy nem beszéltetek semmit.

- Én szóltam hozzá. Köszöntem meg kérdezősködtem de nem válaszolt. Még annyit sem mondott, hogy „Hello”. - Hát ez szép! - Az. Figyi van programod holnapra?

- Nem. De miért kérdezed?

- Hát, mert lenne egy ötletem. Elmehetnénk buliba. Úgy is péntek lesz, és mint tudjuk szombaton nem lesz suli.

- De hova mennénk? Engem anya nem enged el messze.

- Hát akkor maradnánk Forks-ban. A „Black House”-ban lesz valami újfajta buli, DJ-vel meg mindennel.

- Téged elengedtek már??

- Még nem kérdeztem meg, mert egyedül biztosan nem fognak. Tudod a fiúk meg a pia miatt.

- Akkor menjünk le anyukádhoz és kérdezzük meg, hogy elenged-e téged. Ha téged elengednek engem is el fognak.

- Rendben. De akkor majd kellenek még emberek.

Lesiettünk a lépcsőn a konyhába, ahol épp a vacsora készült.

- Jaj de jó, hogy lejöttetek lányok. Mindjárt kész a kaja. Jane drágám te is itt eszel ugye? - Igen, köszönöm.

- Anyu elmehetnénk holnap buliba? Jane, én és még páran.

- Téged már elengedtek? – kérdezte barátnőmhöz fordulva.

- Még nem, mert először téged szerettük volna megkérdezni.

- Hát ha anyukád elenged akkor elmehettek, de ne menjetek a világ végére.

- Csak a „Black House”-ba mennénk. Az itt van Forks-ban.

- Én nem mondok nemet. Menjetek szóljatok a lányoknak, hogy jöjjenek enni, addig én felhívom anyukádat és megbeszélem vele a dolgot.

- Köszönöm szépen Kathy.

- Nem tesz semmit.

- Hát ezt is elintéztük. – mondtam legjobb barátnőmnek, a tesóm szobája felé menet. Bekopogtunk. Pár másodperc múlva fordult a kulcs a zárban.

- Sziasztok. Mit szeretnétek? – kérdezte húgom. - Anya üzeni, hogy gyertek le vacsizni.

- Oh, kösz. Rögtön megyünk. – mondta és becsapta az ajtót.Visszamentünk a konyhába és segítettünk megteríteni. Lasagne-t ettünk. Ez volt anya specialitása.

- Ez remekül sikerült Kat.

- Köszönöm Leila.

- Tényleg felülmúltad magadat anyukám. Ilyen jól legutoljára akkor sikerült, mielőtt apa elment volna.

- Én is így érzem. Kicsim segítenél leszedni az asztalt?

- Persze. Beszéltél már Jane anyukájával?

- Épp az imént hívtam. Azt mondta, hogy elmehettek, de semmi pia és semmi pasizás.

- Anyu, te egy földre szállt angyal vagy. – és egy puszit nyomtam az arcára. - Pedig még nem is említettem, hogy elintéztem azt is, hogy itt aludhassanak a lányok.

- Komolyan? Én is itt maradhatok? – lepődött meg Leila.

- Két lányomnak vannak itt a barátnői vagy nem?

Leszedtük az asztalt és felmentünk vissza a szobámba. Az este további részét beszélgetéssel töltöttük.

2. fejezet - Egy újabb unalmas nap (első rész)

Kivételesen szép napra ébredtünk. Felkeltem és kinéztem az ablakomon és megláttam Jane-t.Azonnal a telefonomhoz kaptam, mert furcsálltam, hogy már suliba megy. Tárcsáztam a számot. Olyan idegesítő volt a várakozás, de végül felvette.

- Szia Al. Miért hívtál?

- Szia. Te ilyen korán elindultál???

- Korán? Te jól vagy már 35 van. Amúgy hol vagy? Már vagy ötször hívtalak de nem vetted fel.

- Úgy érted 7 óra 35 van?

- Igen.

- Uh, bocs elaludtam. Ma inkább ne várj meg, mert nem akarom, hogy te is elkéss.

- Oké de siess te is, mert magyar lesz az első óránk és a tanár feleltetni akar.

- Rendben elkészülök, és már megyek is. Akkor majd a suliban talizunk. Addig is, szia. - Szia. Huh, tényleg ennyire késő lenne már. Megfordultam és megpillantottam az édesdeden alvó húgomat.

- Nina, Nina ébredj! El fogunk késni.

- Csak még két percet kérek. - mondta álmosan.

- Most nem lehet. Mindjárt 8 óra és mi még pizsiben vagyunk.

- Miért nem ezzel kezdted?!- ült fel az ágyon.

– Anya miért nem szól?

- Tényleg ez jó kérdés. Hogy én milyen hülye vagyok…. Tegnapelőtt említette, hogy ma korán be kell mennie dolgozni. Még arra is figyelmeztetett, hogy húzzam fel az ébresztőmet.

- Hát te tényleg nem vagy százas. Nem csak a nevekkel vagy bajban, de az emlékezőkéd sincs rendben. Nah mindegy. Megyek, felöltözöm, aztán bemegyünk együtt kocsival, és te fogsz vezetni. - a mondat utolsó felét kihangsúlyozta. Tudta, hogy én nem, nagyon szeretek gyorsan menni. Neki is van engedélye, csak azt nem tudom, hogy miért mindig nekem kell a volán mögé ülnöm, amikor sietni kellene.Miközben ezeken gondolkodtam, magamra kaptam egy fekete farmert, egy lila felsőt és egy szintén fekete pulcsit. Lesiettem a lépcsőn és készítettem két szendvicset. Bepakoltam őket a táskámba, majd még kettőt csináltam a csigalassú húgomnak, aki végre lejött a lépcsőn. - Felőlem indulhatunk.

- Te jól vagy? Szoknyába jössz, mikor 10 fok sincs??- mondani akart valamit de én beléfojtottam a szót. - Anya le fogja szedni a fejem, ha megtudja, hogy így mentél suliba.

- Most már úgysincs időm átöltözni. Mehetünk?

- Igen. Raktam el neked is valami harapnivalót.

- Köszi szépen.

- Nincs mit. Bezárod az ajtót? Mert ha igen akkor én eddig kijárok a kocsival.

- Aha persze, de menjünk már. Első óra fizika, és dogát írunk.

Magamhoz vettem a táskámat és a kabátomat. Szerencsére anya már kijárt a kocsival, ami egy szürke „Hartge BMW Z4” volt. Beszálltam, és elindítottam. Megláttam az órát már 7-50 volt. Dudáltam és kikiáltottam.

- Nem sietnél egy kicsit???

- Megpróbálok. De ezek a kulcsok mindig kifognak rajtam. – mondta.

- Segítsek?

- Nem kell, már megvagyok.

Bedobta a kulcsot a táskájába és a jármű felé futott. Villámgyorsan becsücsült és én már indultam is. Pár perc múlva már a parkolóban voltunk. Leállítottam a motort és elbúcsúztam Ninától.

- Siess, nehogy elkéss. Sok szerencsét a dolgozathoz. – mondtam jó nővérhez méltóan.

- Köszi. Remélem sikerül majd. Szia.

- Szia. Mindketten kiszálltunk, én pedig lezártam a kocsimat. Épp időben értem az osztályba. Mire helyet foglaltam Jane mellett a tanárunk nagy robajjal becsukta az ajtót.

- Jó reggelt mindenkinek.

- Jó reggelt Mr. Black.

- Mint tudjátok ma lesz az első felelés-, folytatta-, ezért arra gondoltam, hogy aki nem felel, az írjon egy 300 szavas fogalmazást az elmúlt év cselekményéről. Mivel ma csütörtök van a házi dolgozatot hétfőre kérem.

- De tanár úr, aki felel ma annak nem is kell megírnia?- kérdezte Yasmine.

- Természetesen nem. Majd meglátjátok, hogy miért nem.

1. fejezet - Az első nap

„Kedves Naplóm! A mai nap kicsit más volt, mint a többi sulikezdős nap…. Egy új srác jött az évfolyamra és hát persze hogy a mi osztályunkba. Nagyon csinos és elég intelligensnek tűnik, habár a modora nem a legjobb.Amikor megláttam a folyosón órák előtt azt hittem, ott esik le az állam a helyéről (olyan gyönyörű volt). Föci faktom volt 3.-4. óra és neki is. - 21-en voltunk csak a mi évfolyamunkról. Úgy látszik a suli legkedveltebb tantárgya a föci. – Persze csak mellettem volt szabad hely és Mrs. Hale odairányította. Egész órán nem szólt hozzám pedig én próbáltam kapcsolatot teremteni vele. A következő órán sem gondolta meg magát beszélgetés terén. Aztán egyszer csak kirohant a teremből. A tanárnő sem értette de betudta annak hogy biztosan rosszul lett mert egész órán olyan fehér volt….

Talán ennyi lenne mára. Búcsúzom: Puszi magamnak."

Letettem a tollamat és bepakoltam a táskámba. Nagyon lefárasztott a mai 9 óra. Olyan kómás vagyok, hogy már tanulni sem bírok. Szerencsére holnap könnyű óráink lesznek és már tegnap megtanultam amit kellett.

- Al, kicsim irány a fürdő!- hallottam anyu hangját lentről. Ránéztem az órámra: 22:13. Te jó ég. Ennyit vacakoltam volna?! Gyorsan magamhoz vettem a fürdős cuccaimat és elindultam a szobám túloldala felé. Kinyitottam az ajtót és újra elcsodálkoztam a saját fürdőm nagyságán. Még csak pár hete költöztünk, jobban mondva csak én költöztem vissza Londonból Forks-ba. Ugyanis a tavalyi évet cserediákként töltöttem és azalatt csomó újítást végeztek anyuék a házon. Ezen értem azt, hogy a hatalmas szobámhoz kaptam egy saját bejáratú ugyancsak hatalmas fürdőt. És ezt még nehéz megszoknom.Becsaptam magam után az ajtót, és lezuhanyoztam. Imádom az új tusfürdőmet, olyan friss és kellemes illata van. A régi olyan volt, mintha füstöt tennék magamra. Amikor kiléptem a tusoló alól, megcsúsztam valamin, és sikeresen elestem. (Ezek után mondanom sem kell, hogy az egész városban én vagyok a legbénább lány. Én még olyan semmiségekben is képes vagyok elesni, mint egy kő. De komolyan. ) Anya rögtön felsietett és benyitott a szobámba.

- Alice, kicsim jól vagy? Egy nagy zajt hallottam. - Hát igen ez rá vall. Aggódik értem de, közben a háta közepére se kívánná az ügyetlenségemet.

- Itt vagyok- nyitódott az ajtó- és csak elcsúsztam ezen a….. a szappanon?!- Még csak most vettem észre, hogy mi is okozta a „ balesetemet”.

- Nem ütötted meg magad nagyon? Semmid nem vérzik?

- Áh semmi bajom azon kívül, hogy még egy dolgot felírhatok az „ Alice és az ő szerencsétlenségei” listámra. – és egy mosolyt erőltettem arcomra, pedig minden porcikám sajgott.

- Akkor jó. Legközelebb jobban figyelj oda. Siess, öltözz fel és gyere vacsizni, ha ugyan még szeretnél. - Ezzel kiment.Felvettem a pizsim, ami egy sortból és egy pántos pólóból állt. Igaz, hogy Forks-ban elég szeszélyes az időjárás de engem ez nem nagyon izgatott. De a drága egyetlen anyukám ezt másképp gondolta. Folyton azt hajtogatja, hogy „Egyszer majd jól megfázol, aztán akkor sopánkodhatsz, amiért nem fogadtad meg az idősebb tanácsát….” Kívülről fújtam az egészet. Lesiettem a lépcsőn, de közben meghallottam egy nagyon ismerős hangot. Benyitottam és megláttam a húgomat, aki épp egy kínos telefonbeszélgetés közepén lehetett.

- … de miért pont őt? Ezt nem értem. Eddig úgy volt, hogy tök jó barátnők vagyunk, erre kiderül, hogy csak arra használt fel, hogy elcsábíthassa Dan-t.- Észrevehette, hogy ott vagyok, mert így folytatta-, Majd holnap találkozunk és megbeszéljük részletesebben. – és megnyomta a piros gombot.

- Te nem jössz enni? Amúgy kiről beszéltetek? Csak nem Biancáról? Már megint mit csinált az a lány?- miközben ezeket kérdeztem odasétáltam az ágyához, és kényelmesen elhelyezkedtem rajta.

- Én inkább kis fruskának nevezném. Amúgy ezek után már nem lennék képes enni.

- Várj egy pillanatot. Lementem a konyhába. Szerencsére anya épp most tálalt.

- Mi tartott ennyi ideig? Megint elestél valahol?- kérdezte szomorkás hangulatomat észlelve.

- Nem, nem bénáztam megint. Ennyi már épp elég volt mára.

- Na akkor szólj a húgodnak, mert frissen és melegen jó a pizza.

- Anya nem lehetne inkább, hogy fent a szobámban együnk?- Tudtam a válaszát, úgyis nemet fog mondani, de azért próba szerencse.

- Nem. Amúgy milyen kivételes alkalom van, hogy a szobádban szeretnél enni? Ezerszer elmondtam már, hogy…- nem hagytam, hogy befejezze, amit mondani akart.

- Nem rólam van szó, hanem Nináról. - Gondoltam ez beválik, ugyanis ha a drága húgomról van szó a szüleim mindig engedékenyebbek.

- Jól van, de ne maszatoljatok össze semmit.

Egy gyors puszit nyomtam arcára és egy méretes tálca kerestem a konyhaszekrényben. Miután ez megvolt 1-1 poharat, tányért és pár szalvétát tettem rá és elindultam felfelé a lépcsőn.

- Már itt is vagyok. Hoztam egy kis kaját, ha mégis ennél valamit. – Újra leültem az ágyára. Eddig észre sem vettem, hogy nincs a szobában.

- Nina, hol vagy?- semmi válasz- Nina, Nina ez nem vicces!!!

- Itt vagyok. A fürdőben. - halottam hangját, ami jelezte, hogy már jó ideje sírhat.

Nyitódott az ajtó, de semmi más nem történt. Bementem hozzá és megláttam. Nagyon szomorú lehetett, mert feküdt a padlón és a szemei olyanok voltak, mintha már egy hete sírna. Odatérdeltem mellé és simogatni kezdtem. Tudtam, hogy nála csak ez segít, ha ilyen állapotban van.

- Mi a baj? Jól vettem ki a beszélgetésetekből, hogy Bianca el akarja venni tőled Danielt?

- Igen. Leila mondta, hogy látta, amikor az a kis csitri megcsókolja az ÉN fiúmat.

- De honnan tudod, hogy a srác nem akarta? Úgy értem…- nem hagyta, hogy befejezzem.

- Te most arra célzol, hogy nem is a legjobb barátnőm, vagyis már csak volt legjobb barátnőm, hanem a pasim csalt meg?! Ezt nem gondolhatod komolyan!!!

Miközben ezeket a szavakat mondta felült és a szemembe nézett. Egyből megértettem, min mehet most keresztül. Vagyis inkább csak megpróbáltam megérteni, mert nekem egyetlen kapcsolatom volt eddig és az sem volt igazi. Piszkáltak is érte eleget, hogy itt vagyok 16 évesen, de még mindig szűz vagyok és még sohasem csókolóztam.

- Én nem erre gondoltam. Csak arra, hogy mi van akkor, ha bekövetkezett volna a lehető legrosszabb, amit az a Dan tehetett .- próbáltam megnyugtatni de láttam rajta, hogy csak idegesebb lett. – Figyi, gyere, menjünk át az én szobámba, ott kibeszélhetjük a témát és neked is könnyebb lesz.

- Jó de….

- Csak semmi de. Felhoztam a vacsit is, úgyhogy még éhezni sem fogunk.

Láttam rajta, hogy ez az ötlet jobban tetszik neki, mint az, hogy a fürdője közepén, a padlón feküdjön. Mikor átértünk hozzám becsuktam az ajtómat és betettem egy zenét a lejátszóba, ami engem mindig megnyugtat és elhelyezkedtem az ágyamon.

- Ez Twilight- The Lion fell in love with the Lamb?

- Igen. Ettől mindig vidámabb leszek. Remélem neked is segít majd. Tehát hol is tartottunk??

- Ott, hogy szerinted én vak vagyok és nem veszem észre, ami az orrom előtt történik.

- Nem te vagy vaksi te kis butus, hanem az a Bolton gyerek. Lehet, hogy csak ízlésficama van, ha lecserél téged, aki a suli második legszebb diáklyánya vagy egy olyanra, aki a suli legrondábbjai közé tartozik.

- Lehet, hogy igazad van de mi van ha nem?

- Hát mindenképpen beszélj Dan-nel és azután dönts. De ne feledd, hogy rám mindig számíthatsz.

Az este többi részét végigbeszéltük. Annyira belemerültünk, hogy végül egymás ölében aludtunk el.