8. fejezet - Varázslatos álom

Miután a csajok elmentek, én nem tudtam mást csinálni, csak gondolkodni. Hogy min? Első sorban Leo „vallomásán”, másodsorban pedig az „álmon” vagy nem is tudom, minek nevezzem. Elég álmos voltam, ezért nem strapáltam tovább magam a történtekkel. Nem tudom, mennyi ideje aludhattam már, de ismét a feketeség húzott magával. Pár perc múlva megpillantottam Bloom-ot, aki ismét a múltba varázsolt minket.

- Szia Alice. Ugye emlékszel, hogy a legelső találkozásunknál mit mutattam neked utoljára?

- Persze, Bella és az a fiú elindultak Amy keresésére.

- Jól van, akkor most megyünk tovább.

A következő pillanatban már egy erdőben találtam magam, két gyereket követtünk, akik szélsebesen futottak. Kicsit távolabb megláttam egy nőt és egy óriás medvét, amint egymással harcolnak. Bella és a fiú épp idejében érkeztek, és megmentették nőt. A következő pillanatban már egy másik házban találtam magam. Mikor körülnéztem a szemem megakadt a naptáron. 1864. október. Nemsokára megpillantottam Bellát, két fiút, egy nőt és egy férfit.

- Gyerekek! Chris úgy gondolta, hogy örökbe fogadhatnánk egy lányt.

- Igen, de szeretnénk megkérdezni titeket, hogy mit szóltok hozzá.

- Bella?

- Támogatom.

- Jonathan? – kérdezte Chris a fekete festett hajú fiú felé fordulva.

- Nekem mindegy.

- Alec?

- Támogatom. – mondta, majd csókot lehelt Bella ajkára.

Tehát ők együtt vannak. Szép kis párt alkotnak. Alec magas, barna, rövid hajú, helyes srác. Bella szőke, hosszú hajú középmagas csaj. Amit csak most vettem észre, hogy mindegyiküknek tengerkék szeme és kicsit sápadt bőre volt. Minél tovább néztem őket, annál több dolgot figyeltem meg rajtuk. Az egész család olyan volt, mintha a harmónia, a szeretet és a szerelem lenne az, ami őket élteti. Sajnos nem sokáig gyönyörködhettem bennünk, mert hamarosan egy ósdi épületben találtam magam. Ekkor már hat embert pillantottam meg. Amy, Chris, Bella, Alec és Jonathan ismerős volt, de volt ott még valaki. Egy lány fekete hajjal és ugyan olyan tengerkék szemmel, mint a többiek. Ő egy kicsit előrébb tartott, mint a többiek.

- Alanna, várj meg minket. Nem szeretném, ha valami baj lenne. - hallottam Chris hangját.

- Majd, ha Jonathan észhez tér. Addig csak veletek vagyok hajlandó beszélni és mivel ő veletek van, ezért… - Hallottam a lány lágy, selymes ugyanakkor mérges hangját. Egy pillanatra még az arcát is megfigyelhettem, mielőtt olyan sebességgel elrohant, amit én csak egyszer láttam, de akkor Bella és Jonathan siettek anyjuk megmentésére. Mielőtt viszont ott hagyta volna a többieket az arcán, mintha egy könnycseppet láttam volna legördülni. Gondolom elég jól összekaphattak valamin Jon-nal. Sajnálom szegény lányt.

- Hát ezt szépen megcsináltad! – hangzott Bella hangja, aztán ő is elfutott. Gondolom elment megkeresni Alanna-t. Amikor a fiúra néztem csalódottságot, megbánást láttam rajta.

- Miért kell neked mindig beszólni másoknak? Amúgy befejeznéd az önsajnálatot? Még hogy ő nem tartozik a családhoz?! Normális vagy te?

- Először is nem szólok be mindenkinek. Másodszor, muszáj neked állandóan a fejemben turkálnod? Harmadszor, már megbántam, hogy azt mondtam. Negyedszer pedig, ha jól tudom nem csak én vagyok ilyen a családban.

- Alec, Jonathan azonnal hagyjátok abba. A folytonos veszekedésetek nem segít semmin. – mondta erélyesen Chris.

- Egyébként megtudhatnánk mi is, hogy mi volt a vita tárgya? Mert ugye mi nem vagyunk sem gondolatolvasók, sem pedig jövőbelátók meg semmi ilyen alkalomra használható képességgel megáldott lények. – mondta Amy egy kicsit szokatlanul ideges, ugyanakkor üveghasító hangon.

- Nyugodj meg szívem. Tudod, hogy neked most nem szabad idegeskedned. – hallottam Chris hangját. Hihetetlen, hogy ennek a családnak a szerelmi élete milyen szoros. Minden pillanatban, ha éppen nem veszekednek „dúl a love”. Tiszta olyan, mintha valami nyálas történetbe csöppentem volna. De nem baj, legalább ők örüljenek egymásnak. Csak most jutott el a tudatomig, mit is mondott Chris. Ezt meg hogy érthette? Nagyon felizgult a fantáziám. Amy terhes vagy nagy beteg vagy mi lehet? Remélem nem az utóbbi. Olyan szép párocska, nem lenne jó, ha valami gond lenne a családban. Nem tudom miért tápláltam ilyen szoros érzelmeket irántuk. Még azok iránt sem érzek így, akiket ismerek (anyut és aput, na meg Ninát leszámítva), nem hogy idegenek iránt.

- Attól, hogy terhes vagyok, még nem kell úgy viselkedni, mintha most emberibb lennék, mint máskor. Igaz, hogy néha elkap a hányinger, de nem jön ki belőlem semmi. – mondta Amy egy kicsit bosszúsan.

- Csak arról van szó, hogy Jonathan azzal piszkálta Al-t, hogy ő nem közénk való és a családba sem látjuk szívesen. – vette át a szót Alec.

- Ezt komolyan gondoltad? A következményeket számba sem vetted? Te tudod a legjobban, hogy milyen érzékeny. Vagy csak ki akartad próbálni, mennyi érzelmet bírsz el? Rossz ötlet volt. – kelt ki magából Amy.

Nem láttam még ilyen harcias anyukát sem. Lehet, hogy csak a terhesség teszi Mindenki csendben kezdett el újra sétálni. Még egy-két percet láthattam őket, azt máris új helyszínre jutottam. Egy erdőben találtam magam, Bellával és Alannával. A két lány egymás mellett ült egy hatalmas fenyő alatt.

- Attól, hogy én nem vagyok olyan, mint ti, miért kell folyton ezzel zaklatnia?

- Hogy érted azt, hogy folyton? Már máskor is a fejedhez vágta ezeket?

- Igen, de nem akartam senkinek sem szólni róla, mert akkor azért nem hagyott volna.

- Ezentúl nyugodtan fordulj hozzánk segítségért, még akkor is, ha félsz tőle. Ha pedig tényleg fel akarod adni emiatt a farkas léted, az a te dolgod, de azt tudnod kell, hogy mi nem fogunk tudni semmit sem tenni annak érdekében, hogy hallhatatlan legyél. Habár…- nem tudta befejezni a mondatot.

- Tudom, de azt sem akarom, hogy a saját vérszerinti testvéred ellen kelljen fordulnod és azt sem, hogy Amy-nek és Chris-nek kelljen ezt csinálni. Komolyan elgondolkodtam már azon, mi lenne, ha feladnám azt, amit annyira szeretek, és amit még az én vérszerinti szüleimtől örököltem. Arra a következtetésre jutottam, hogy ezt soha nem fogom megtenni, még ha az életem múlik is rajta. Csak ez az egy dolog emlékeztet rájuk. Szomorúan mondom ezt de, ha így folytatódik nem lesz más választásom, mint hogy elhagyjalak titeket. Nem szívesen teszem meg és még a gondolatától is megszakad a szívem, de ha ez az egyetlen megoldás…

- Nem ez az egyetlen. Te is tudod, hogy van egy legenda és eddig minden stimmelt. Emlékezz csak vissza! Eljön majd egy lény, aki se nem ember se nem közétek tartozó, ti mégis befogadjátok. Nehézségek árán de beilleszkedik. A bőre bronzszínű lesz, a haja pedig fekete, mint a holdtalan éj. A hátán egy fekete kéz alakú anyajegyet találtok majd, erről ismerhetitek fel a legjobban. Ő lesz a kiválasztott. Ő lesz majd az, kit nem öl meg a méreg, mely a fajtáját elpusztítja. Az ég küldi majd, de sorsa meglehetősen magányos lesz. Árvának születik és egyedül, de nem támogatás nélkül kell véghezvinnie élete fontos tetteit, döntéseit. Képességekkel lesz megáldva és egy kedves családdal mely mellette áll a nehéz küzdelmekben. Segítsétek őt, hogy egyesíteni tudja a két népet, mely oly távol de mégis oly közel áll egymáshoz.

- De ennek nem igaz minden része. A kinézetem valóban és, hogy a fajtáink különböznek, de nincs semmilyen adottságom. Legalábbis olyan nincs, ami a küzdelmekben segítségemre lenne.

- Miért mondod ezt? Igenis vannak képességeid, amik segítenek utad során. Azt nem említik milyen akadályok legyőzésében lehet hasznos, de gondolj csak bele, amikor Alec bajban volt és te segítettél megmenteni, vagy amikor majdnem lelepleződtünk te voltál az, aki az adottságaiddal megóvtál minket. De még sorolhatnám az ilyen eseteket. Igaz, hogy nagy többségében minket mentettél, de volt, amikor saját magadon segítettél. Például az árvaházban, amikor…

- Kérlek ne beszéljünk azokról az időkről! Mi lenne akkor, ha valóban én lennék a kiválasztott? Mit kellene akkor csinálnom?

- Azt nem igazán tudom, de az biztos, hogy nem kellene feladnod a farkas életedet és mi is át tudnánk változtatni ha valami nagy baj történne. De akár egyszerre lehetnél farkas és közülünk való is.

- Rendben. De még akkor sem oldottuk meg a Jonathan által táplált ellenszenvet, amit az én irányomba mutat. Én megpróbáltam beszélni vele, közeledni felé, de mit sem törődött vele.

- De ha megharapunk, akkor már nem mondhatná, hogy nem vagy közénk való.

- Nem is tudom. Nem tartom valószínűleg. Lehet, hogy még jobban piszkálna.

- Bízz bennem. Beszélni fogok vele. Végül is az én testvérem.

- Remélem, hogy igazad lesz. De ha nem muszáj én nem változnék át. Nem csak a háromnapi fájdalom miatt, és nem azért, mert nem szeretnék jobban közétek tartozni, hanem, mert így is nagyon jól érzem magam. Lehet, hogy ez elég gyenge magyarázat, de nem tudom jobban megfogalmazni.

- Teljesen megértelek, vagyis megpróbálom. Viszont azt javaslom, hogy most menjünk vissza a többiekhez - félbehagyta a mondatot, mert egy látomása volt. - vagyis inkább jobb lesz, ha előttük érünk haza.

- Miért, mit láttál? – kérdezte Allana, miközben elindultak.

- Hát Alec és Jon nem éppen kíméletesen vezették le a feszültséget.

Valójában a látomás arról szólt, hogy Alec és Jonathan eléggé verekedtek és a végén mindketten sebesülten hagyták abba. Bella szerelmének a keze épp hogy a testén maradt, és a másik „fiú”is sok kisebb sérülést szenvedett.

A következő pillanatban már egy ház előtt álltunk Bloom-mal. Szinte már palotának lehetett volna nevezni, olyan nagy és gyönyörű volt. Alig volt időm megcsodálni az építményt kívülről, máris egy tágas nappaliban találtam magunkat. Belülről, ha lehet ezt mondani, még szebb és pompásabb terem tárult elénk. Míg én a látványban gyönyörködtem, Alec és Jonathan épp egy szócsata közepén tartottak.

-… Miért kell neked mindig mindenki fejében kutakodni? Ha csak bele olvasnál a gondolataimba vagy másokéba de, hogy el is áruld és ki is fecsegd, az már túl megy az erkölcsi határokon.

- Figyelj rám Jonathan Gray! Én nem tudom korlátozni a képességeimet, de ha tudnám is, akkor sem engedném, hogy ilyen vagy másmilyen helyzetekbe a saját szüleid szemébe hazudj. Apropó! Jó, ha tudod, hogy nem szoktam kifecsegni mások gondolatait. Engem sem tölt el nagy örömmel az, hogy állandóan a mások fejében lévő gondolatok vannak az enyémben is.

- Hát persze, te vagy Bella párja és a minta fiú a családban. Csak tudnám, hogy mivel loptad be magadat annyira a szívükbe. Mivel érdemelted ki azt, hogy téged jobban szeretnek, mint a saját gyermeküket?

- Tévedsz, nagyon nagyot tévedsz. Amy-ék téged és Bellát szeretnek a legjobban…

Nem tudta befejezni az elméletét, mert szerencsére az említett és Alanna időben érkeztek és megakadályozták a majdnem verekedést.

- Fiúk, fiúk azonnal álljatok meg! Hagyjátok abba ezt és legfőképpen verjétek ki a fejetekből azt, hogy verekedni fogtok! – mondta Bella eléggé hangosan, bár ahogy eddig észrevettem nem kellett volna a szuperhallásuknak köszönhetően. De azt is megértem, hogy biztosan dúlnak benne az érzelmek, hiszen a szerelme és a testvére közé kellett állnia.

Ekkor érkeztek meg Chris-ék, akik ugyan úgy érezhettek, mint lányuk.

Megint ugrottunk az időben. Szerencsére most is láthattam a naptárat, ami 1802-at jelzett. Ismét ez szüléshez érkeztünk, legalábbis ezt vettem ki a látottakból. A gyanúm hamarosan beigazolódott,, mert egy férfi jelent meg az ajtóban, kezében egy síró gyerekkel.

- Kisfiú. – mondta büszkén Chris, akire időközben ráismertem.

- El sem hiszem, hogy ez megtörténhetett. – mondta Bella. – Hihetetlen, de én nagyon örülök neki. Van egy új kisöcsém.

- Mi lesz a neve? – kérdezte izgatottan Jonathan. Gondolom időközben kibékültek, mert elég családias hangulat volt, bár lehet, hogy csak az esemény hozta őket így össze, de szívből remélem, hogy sikerült leküzdeni az ellentéteket. De míg én ezeket gondoltam ők már bent voltak az imént még szülőszobaként alkalmazott helyiségben.

- Lehetne Dean. – mondta határozottan, de legyengülve Amy.

- Nekem tetszik. – mondták egyszerre mind és elkezdtek nevetni.