7. fejezet - Látogatás

- Sziasztok lányok. – köszöntem, amikor visszaértem a kórtermembe és megláttam látogatóimat.

- Hello Alice! – ugrott a nyakamba Nina.

- Minek köszönhetem ezt a szívélyes fogadtatást? – kérdeztem, miközben megpróbáltam szabadulni húgom „gyilkos öleléséből”.

- Hát, mert nagyon-nagyon boldog vagyok. Elsősorban azért, mert bizonyos okokból kifolyólag a suli szünetet tart, másodsorban pedig, mert megismertem egy tök kedves fiút, aki mellesleg nagyon bejön nekem és kiderült, hogy én is neki. Képzeld elhívott randira is.

- Hát ez tényleg felemelő érzés lehet. Hova mentek? - annyira nem érdekelt, de nem akartam elrontani a jó kedvét.

- Moziba, a parkba, meg sétálunk egy kicsit. Amúgy nem itt Forksban, hanem Port Angelesben. Annyira izgulok.

- Azt el tudom képzelni.

- Nina, mindenki örül annak, hogy te örülsz, ne vedd sértésnek, de most Alice a fontosabb. – mondta Jane.

Örültem, hogy a húgom boldog, de egy kicsit szerintem túlzásba vitte ezt a dolgot. Jane észrevehette, hogy engem most nem nagyon érdekel ez a téma, hanem képzeletben teljesen máshol járok.

- Mi volt a vizsgálaton? Mondtak valami biztatót? – kérdezte Leila.

- Hát semmi különös nem volt. – leszámítva, hogy elájultam és a doki színt vallott. De ezt már csak magamba tettem hozzá. – A suliban mi volt?

- Mr. Black már nagyon hiányol téged. Azt mondta, hogy lehet, hogy a hétvégén bejön meglátogatni. Az új srác tisztára depressziós. Vagy véletlen egybeesés, vagy nem tudom, de mióta nem vagy suliban, az egész suli lehangolt, főleg az a fiú. Igaz, eddig sem volt valami bőbeszédű, meg nem is barátkozott, de most még szinte az órákra sem jár be. - mondta Jane.

- A tanárok is tisztára ki vannak akadva. Múltkor, amikor elmentünk moziba, még az úttestre sem léphettünk le, mert annyira féltenek bennünket… Ezt ők mondták. Szerintem tök dedó. – bosszankodott Lyra.

A délután további része azzal telt el, hogy ők meséltek, én pedig úgy tettem, mintha figyelnék. Azokban az órákban valahogy nem tudott érdekelni sem az, hogy mi történt a suliban, sem az hogy velük mi történt. Tudom, hogy illetlenség volt őket elzavarni, de most valahogy nem vágytam a társaságukra, ami elég érdekes volt, mert délelőtt alig vártam, hogy itt legyenek.

- Lányok, ne haragudjatok, de szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Tudom, hogy ez illetlenség, de nem mennétek most haza? – elég hülyén éreztem magam, főleg hogy Nina arcán megláttam a sértettséget.

- Hát ez szép, mondhatom…. – duzzogott húgom.

- Alice biztosan csak gondolkodni szeretne. – védett Jane.

- Aha, persze. – láttam húgomon, hogy nagyon nem tetszik neki a dolog, csak azt nem tudom, hogy azért, mert azt hiszi, hogy nem érdekelnek a pasi ügyei, vagy azért, mert szemtelenségnek tartja. De mondjuk, akkor sem kellene ennyire kiakadnia. Már mindenki távozott, kivéve Jane-t.

- Nem szeretnél beszélni róla? Mi volt a vizsgálaton? – kérdezte barátnőm.

- Hát ott semmi érdekes, csak Leo… – a Hamletben lévő lenni vagy nem lenni kérdést tettem fel magamban mondani vagy nem mondani változatban.

- Mi volt Dr. Parkerrel?

- Semmi. Csak valami ostobaságot hablatyolt. – ebben a pillanatban nem érdekelni, hogy a legjobb barátnőmnek hazudok. Vagyis még én sem fogtam fel, amit mondott. Úgyhogy nem is hazudtam annyira.

- Értem. Akkor miért vagy így kiakadva? Ne kelljen minden harapófogóval kihúzni belőled!

- Mikor a vizsgálatra mentem, történt valami, amiről nem akarok beszélni.

- De mégis mi? Mármint jó vagy rossz? Vagy valaki csinált veled valamit?

- Nem, semmi olyan nem történt, amitől tartanom/tartanunk kellene. Ne haragudj, de most tényleg szeretnék egyedül lenni, mert sok mindent kell átgondolnom.

- Rendben, de a házikat azért itt hagyom, hogy ne unatkozz. Nemsokára jövök. Addig is legyél jó.

- Rendben. Jane, megkérhetnélek, hogy anyut kérd meg, hogy hozza be az Twilight-ot?

- Természetesen. Szia.

- Szia.

Reméltem, hogy ha kezembe kerül imádott könyvem, mindent jobb színben fogok látni. Nagyon le tudott nyugtatni mindig is. Remélem ez most sem lesz másképp.