10. fejezet - Én vagyok elmebeteg, vagy mindez megtörténhet? 3. rész

Pár perc múlva ismét abban a sötét helyiségben voltam, ahonnan elindultam. A változás csupán annyi volt, hogy az ajtó, amibe nemrég beléptem folyamatosan halványodott, majd nem sokkal később el is tűnt.

Tudom, hogy sietnem kellene, de nem megy. Át kell gondolnom a dolgokat, amit Dean mondott. Mire gondolhatott, amikor azt mondta, hogy jobban szenvednék akkor, ha nem gázolt volna el? Egyeltalán felfoghatatlan, hogy ő ütött volna el. Remélem jó oka volt rá.

Mit értett azon, hogy „amit a kórházban tettem…”? Csak nem azt akarta mondani, hogy ő gyújtotta fel a fél termet? Pusztán, mert nem tudott uralkodni az érzelmein? Vagy ez is valamiféle képesség? Talán tűzgyújtó lenne, vagy mi a csuda? Túl sok a megválaszolatlan kérdés. Ha tűrhető állapotban leszek, mikor felébredek, kérdések ezreit fogom rázúdítani.

Ezeken a dolgokon rágódom, amikor fontosabb teendőm is akad.

- Anonymus, mennyi ideje vagyok már itt?

Hát körülbelül egy órája. A valóságban 2 és fél napja. Úgyhogy nem ártana kicsit sietni. Tudom, hogy most sok minden zavaros, de idővel mindenre fény derül, persze, ha lesz idővel.

Igaza van, sok mindent nem értek, viszont nem akarok még több időt elfecsérelni. Odaléptem a „Múlt” feliratú ajtó elé és kinyitottam. Az örvény nem jött értem, helyette elkezdtem lebegni és vészjósló, fekete köd borított be. Hirtelen szorítást éreztem a szívem környékén, majd egyszer csak megállt életem örök pumpája. Nem tudtam mi történt velem. Aztán pár másodperc múlva ismét éreztem, ahogy a vér újra sebesen tör utat magának az ereimben. Szóval ezt hívják halál közeli élménynek. Hát nem egy kellemes dolog. A sötétség, ami eddig körbefogott, kezdett világosodni és újra éreztem, ahogy a nyugtató örvény magához ölel. Mikor a forgás véget ért kicsit émelyegtem, de megpróbáltam figyelni a körülöttem lepergő eseményeket.

Ezúttal nem ugrottunk éveket az időben. Valószínűleg nem sokkal a balesetem előtti történéseket láthattam. Ismét a Gray villában voltam, pontosabban a nappaliban. Ott volt Bella, Dean, Alec és Chris. Látszólag nagyon elmerülten beszélgettek. Végre meghallottam csodálatos hangjukat is. Leültem szerelmem mellé és újból megpusziltam.

- Bella, szerinted elhívjam vacsorázni? Vagy bulizni? Vagy beszélgetni egyet? Vagy…

- Dean, nyugodtan elhívhatod bárhova. Nem fog nemet mondani.

- De azt mondtad, hogy bulizni megy a barátnőivel.

- Miattad még azt is lemondaná.

- Nem hiszek neked. Még akkor sem, ha tudom, hogy mindig igazad van.

- Fiam, - szólt Chris – egy próbát megér. Ahogy elmesélted, hogy milyen lány, nem hiszem, hogy visszautasítana.

- Alec, te mit mondasz?

- Hát öcskös szerintem, még várj vele egy kicsit. Ha egyből egy vacsorával indítasz 70%, hogy túl gyorsnak fogja tartani a tempót. Kezdésnek az is elég, ha közeledsz felé, beszélgettek, megismeritek egymást, hazaviszed vagy ilyesmik.

- Tehát ma este semmiképp se?

- Ne. Bár lehet, hogy ő a maradék 30%-ba tartozik. Nem azt mondom, hogy ne hívd fel, de ne vacsizni vidd.

Sajnos nem hallhattam többet a beszélgetésből, mert újra az örvényben voltam. Remélem még nincs vége. Pár pillanat múlva a Black House előtt álltam, előttem négy ismeretlen csávó.

- Anya mondta, hogy ma kivételesen éjfélkor kezdenek. Valami gikszer volt és csak arra tudják visszaállítani a rendszert. Nézzétek, ott a papír az ajtón. Mi lenne, ha mi azt szépen leszednénk innen… - majd egy mozdulattal letépte a lapot –… és ezt raknánk a helyére?

Előhúzott a zsebéből egy újabb papírt, amin ez a felirat volt:

Bocsi mindenkinek, de a bulit áttettük a jövő hétre… Ha valaki mégis bulizni akar, akkor két utcával arrébb lesz egy kisebb összejövetel… Gyertek a hang után...

- Szép volt Mark. A kis csitrik majd hozzánk jönnek, és végre bulizhatunk egy nagyot… Ha értitek, mire gondolok. – monda az egyik srác.

- Akkor itt végeztünk is. Irány haza és készítsük elő a terepet!

Ismét magával ragadt az örvény. Ez undorító volt. Nem is értem, hogy engedhettem, hogy elmenjünk azokhoz a… Mindegy. Ami volt, elmúlt. Már megint visszatértünk Gray-ékhez, amit cseppet sem bántam. Még mindig a nappaliban ültek. Mindenki, kivéve Dean.

- Bella drágám, mit látsz? – kérdezte Alec. Majd mindenki a lány felé fordult.

Én is részese lehettem a látomásnak. Igéző volt újból látni, amit ő lát.

Egy garázsban voltam a csajokkal és az előbb látott négy sráccal. Két fiú jött be az ajtón, majd bezárták maguk után.

- Akkor kezdhetjük is a bulit. – mondta az egyik újonnan érkezett és minden srác odaszegődött egy lány mellé.

Oldalra pillantottam és megláttam, amint húgomat ketten is tapizni kezdik és levetkőztetik, majd ők is megválnak a ruháiktól.

- Hagyjátok őt!- üvöltöttem, már-már hisztérikusan.

Próbáltam kiszabadulni Mark szorításából, de nem sikerült.

- Micsoda vadmacska! Gyertek fiúk, nálam van a legjobb husi! – mondta a srác és lerántotta rólam a ruháimat.

Hiába is akartam menekülni, vagy kiáltani, senki sem segített rajtunk. A többiek sem tudtak szabadulni. Potyogni kezdtek a könnyeim, és nem tudtam megakadályozni őket.

- Sssss, nyugi nem fog fájni. Annyira. – mindegyikük egyszerre felröhögött.

Nem láttam többet, de a fájdalmas sikításomat annál inkább hallottam.

- Dean! Gyere ide azonnal! – kiáltotta Bella kétségbeesetten.

Szerelmem egy pillanat alatt ért testvére elé.

- Mi a baj?

Alec, aki gondolatolvasó mindent látott, amit kedvese is. Két kezét Dean-hez érintette. Villámgyorsan láttam lepörögni magam előtt, amit az előbb.

- Ez… Ezt nem engedem. – mondta, majd kiviharzott.

A következő pillanatban már mindketten egy kocsiban ültünk, valószínűleg az övében. Ő ezerszer gyorsabban és eszeveszettebben vezetett, mint én szoktam. Láttam rajta, hogy nagyon kiborult, és akár a nézésével ölni tudna. A méreg csak úgy fortyogott benne. Bármelyik pillanatban kitörhetett volna, de nem tette. „Lassan” megérkeztünk ahhoz a bizonyos garázshoz. Láttam, amint a csajokkal fecsegünk, és egyre közelebb érünk a buli helyszínéhez. Dean lassítani kezdett, de nem állt meg. Már csak azt vettem észre, hogy én az út szélén fekszem elgázolva.

- Sajnálom. – mondta szerelmem.

Az örvény ismét magával rántott. Mikor szilárd talajon álltam, újra a kiindulási ponton voltam. A „Múlt” feliratú ajtó is eltűnt. Én pedig elmerültem a látottakon.

10. fejezet - Én vagyok elmebeteg, vagy mindez megtörténhet? 2. rész

Hát ez szuper! Na jó. Ha tényleg igaz, amit leírt ez a bizonyos Anonymus, akkor nem pazarolhatom el az időmet. Ha nem mehetek vissza az egyes időkbe, akkor az tűnik a legjobbnak, ha a jelennel kezdem, így megérthetem a hátterét a dolgoknak, ha utána a múltba megyek. Amilyen feledékeny vagyok, úgyis elfelejteném az apróbb részleteket, ha a két időzónát felcserélném.

Akkor sikeresen megbeszéltem magammal a dolgokat.

1. a „Jelen”

2. a „Múlt”

3. a „Jövő”

Nagyon felpörögtem. Ez így nagyon nem lesz jó. Muszáj valamivel rögtön lenyugtatnom magam, vagy semmire sem fogok tudni koncentrálni.

Csukd be a szemed és gondolj arra, amikor lebegtél a nagy semmiben!

- Van itt valaki? – semmi válasz. Már képzelődöm is. Akkor tényleg elmebeteg vagyok.

Nem képzelődsz. Hallgass rám és én segítek legyőzni az akadályokat.

- Anonymus?- nem mondtam semmit, mert nem akarok skizofrén-nak tűnni. Tudom, hogy senki nem lát, de mégis…

Igen, én vagyok az. És még mielőtt feltennéd a következő kérdésedet, hallom a gondolataidat. Biztosíthatlak afelől is, hogy nem vagy sem elmebeteg, sem skizofrén.

Rendben. Én megbízok egy ismeretlen emberben, vagy ki tudja milyen lényben, aki ráadásul turkál a fejemben! Alice, neked teljesen elment az eszed. Akár épelméjű vagyok, akár nem, nem húzhatom tovább a dolgokat. Muszáj belépnem az egyik ajtón, vagy örökre itt ragadok.

Amíg ezeket átgondoltam a testem önálló életre kelt. Már az első ajtó előtt voltam. Felpillantottam, hogy biztosan a jó helyre megyek-e.

”Jelen”

Teljes magabiztossággal nyitottam ki az ajtót.

Sikerülni fog! –hallottam a biztató hangot a fejemben.

Végül megtettem az első lépést a rejtélyes messzeségbe. Még egy lépés, és még egy és még egy, aztán valami magával rántott. Nem ijedtem meg, nem is féltem. Rábíztam magam a titokzatos légörvényre, amibe kerültem. Komában vagyok, tehát semmi bajom nem eshet- gondoltam először aztán elbizonytalanodtam. Mi van, ha valamelyik kaland során valamilyen módon megsérülök? Úgy fogok meghalni, hogy senkitől sem búcsúzhattam el. Már a gondolattól is könnyek gyűltek a szemembe és egy áruló csepp végiggördült az arcomon. Lecsuktam a szemem, hogy semmit és senkit ne lássak.

Semmi okod az aggodalomra Alice! Nem eshet bántódásod. Nem fogsz meghalni. Jobb lesz, ha befejezed a sírást és kinyitod a szemed. Megérkeztünk.

Váratlanul elállt a könnyözön. Felpattantak a szemeim és megláttam Őt. Miután jobban szemügyre vettem a környezetet rájöttem, hogy otthon lehet a családjával. Ott volt Bella, Amy, Jonathan és Alec is. Hamarosan meghallottam bámulatos hangjukat. Már megint vitatkoztak.

- Tudom, hogy nem kellett volna, de nem bírtam uralkodni magamon. Olyan… olyan lehetetlen helyzet volt. – komolyan gondolta, amit mondott, ebben teljesen biztos voltam. Kíváncsi voltam, hogy eredetileg mit akart mondani, amikor félbeszakította a mondanivalóját.

- Figyelj Dean! Én tudom, mi jár a fejedben és látom, mit éltél át. Az is hihetetlen, hogy csak, ismétlem csak ennyi történt. Alice-nek sem lesz semmi baja az ájuláson kívül. Most épp Anonymus-szal van, vagyis semmi okod az aggodalmaskodásra. Bella látni fogja, ha valami történni fog és akkor egyből tudatja majd veled.

- Igaza van Alec-nek. Felesleges ezen rágódnod. Mindannyian megértünk téged. Szerencse, hogy nagyobb baj nem történt. Bloom és a többiek úgysem engedték volna, hogy meghaljon. Tudom, hogy ez nem megnyugtató válasz, de annak senki sem örül, ha önostromlásba kezdesz. Sem én, sem Chris nem fogunk ezért megróni.

- Miért kell minidig megvédeni őt? Ha én csináltam volna, már rég leszúrtatok volna. – vágott Amy szavába Jonathan.

- Nem értelek téged Jonathan. Most azért húztad fel magad, mert Dean majdnem leleplezett minket, vagy, mert az bánt, hogy nem büntetik meg, nem kiabálnak vele?

- Bella drágám, tökéletesen átlátod a dolgokat. Úgy gondolja, igazságtalanok vagyunk vele. Amikor ő csinál valami rosszat, akkor sosem érti meg őt senki, de ha másról van szó, mindenki elnéző. – mondta Alec, majd szenvedélyes csókot lehelt szerelme ajkára.

Kinyílt az ajtó, de senkit sem láttam bejönni rajt. Aztán hirtelen Alanna is ott volt a többiek között. Jonathan viszont épp az ajtó felé igyekezett.

- Jon… - kiáltott Amy a fia után, de az már eltűnt.

- Jobb lesz, ha utána mész. Legalábbis, ha nem akarod, hogy jelenetet rendezzen. – tanácsolta Bella anyja felé fordulva.

Ismét magával ragadt az a bizonyos örvény. Minden elfeketült, de most csak egy pillanatra. Amikor ismét világos lett Dean-t pillantottam meg. Valami szobaféleségben volt. Egy csomó könyv, CD és DVD sorakozott az egész falat beborító szekrényen. Az ajtóval szembeni oldal egyetlen nagy üvegablakból állt. Az egyik sarokban egy hifi berendezés ékeskedett, mellette egy asztal és egy csúcs-modern számítógép meg pár kütyü. A másik sarokban egy fehér francia ágy rajta pár könyv, CD és egy csomó párna és Ő. A szoba csúcspontja.

Közelebb mehetek? Kérdeztem magamban, persze nem magamtól vártam a választ.

Természetesen. Hallottam a várt választ.

Engedtem a vonzalomnak és lekuporodtam mellé az ágyra. Ekkor meglátta, hogy mit szorongat a kezében. Egy fényképet. Egy fényképet, amin történetesen én vagyok, nyáron Jane szüli napi buliján és nem éppen a leghosszabb ruhámba. Ez a kedvenc képem.

Hogyan került ez hozzá? Hiszen otthon volt az éjjeliszekrényemen.

Mialatt a hiába várt válaszra vártam szemem Dean és a kép között cikázott.

- Drága Alice! Sajnálom, amit a kórházban tettem. Képtelen voltam uralkodni magamon. Azt végképp nem viselném el, ha nagyobb bajod esne. Elég gondod van így is. Annyira szeretném, ha tudnád, mit érzek irántad, de nem lehet. Különben is miket beszélek?! Egy olyan gyönyörű lány, mint te, biztosan nincs egyedül. Boldog párkapcsoltban élsz, és semmi gondod nincs, leszámítva azt, hogy egy idióta elgázolt és most szenvedned kell. A legszörnyűbb, hogy az az idióta én voltam. Én tehetek arról, hogy majdnem meghaltál. Csak az vígasztal, hogy így meg tudtalak menteni azoktól a vadállatoktól. Ha bekövetkezett volna, amit Bella látott, lehet, hogy rosszabb lenne, mint most. Miért is nem hívtalak fel akkor este? Ha elhívlak valahova, kettesben… Bár valószínűleg nemet mondtál volna. Tudom, hogy most is itt vagy és minden szavamat hallottad. Érzem a jelenlétedet. Valószínűleg soha többé nem akarsz majd látni most, hogy már tudod az igazságot, amit megértek. Jah és bocs, hogy elloptam a fényképedet. Legalább ennyi maradjon belőled nekem.

Tényleg meg kell még emésztenem a dolgokat, de az érzéseim akkor sem változnak meg. Ezt még tisztáznom kell vele.

- Szeretlek… és nem mondtam volna nemet. – így, hogy nem látott, könnyebb volt kimondani, mint ha ott állt volna előttem. Nem voltam benne biztos, hogy meghallotta, de bizakodtam.

- Én is szeretlek. Mindennél jobban. De most sajnos menned kell. Amikor felébredsz, ott leszek. – ígérte.

Egy gyors puszit adtam arcára és az örvény ismét magával rántott.

Egy kis előzetes...

Felpillantottam, hogy biztosan a jó helyre megyek-e.

”Jelen”

Teljes magabiztossággal nyitottam ki az ajtót.

Sikerülni fog! –hallottam a biztató hangot a fejemben. Végül megtettem az első lépést a rejtélyes messzeségbe. Még egy lépés, és még egy és még egy, aztán valami magával rántott. Nem ijedtem meg, nem is féltem. Rábíztam magam a titokzatos légörvényre, amibe kerültem. Komában vagyok, tehát semmi bajom nem eshet- gondoltam először aztán elbizonytalanodtam. Mi van, ha valamelyik kaland során valamilyen módon megsérülök? Úgy fogok meghalni, hogy senkitől sem búcsúzhattam el. Már a gondolattól is könnyek gyűltek a szemembe és egy áruló csepp végiggördült az arcomon. Lecsuktam a szemem, hogy semmit és senkit ne lássak.

Semmi okod az aggodalomra Alice! Nem eshet bántódásod. Nem fogsz meghalni. Jobb lesz, ha befejezed a sírást és kinyitod a szemed. Megérkeztünk.