6. fejezet - Hihetetlen...

„Kedves naplóm. Már nagyon unom, hogy a fehér kórtermek, a folyósok és a vizsgálok közt járkálok, jobban mondva tologatnak. Sehova nem mehetek egyedül, mert néha kb. 3 naponta egyszer mindig elfog egy különös érzés és akkor mindent eltörök, szinte az akaratommal. Legutoljára az egyik monitor képernyője tört be. Ilyenkor legtöbbször ideges vagyok. Főképp, amikor a balesetre és az aznapi/esti éjszakára. Még mindig nem tudom felfogni, hogy lehet valaki ennyire felelőtlen. Nem szeretnék csúnya szavakat írni, mert ki tudja később kinek a kezébe kerülnek az én féltett kincseim. Remélem Nináék bejönnek ma suli után, mert sok mesélni valóm van számukra. Remélem, legközelebb már otthon írok. Puszilom magamat!”

Ránéztem az órára, ami fél kettőt mutatott. Lassan el kellene indulnom az orvosi felé, mert háromnegyedkor újabb kivizsgálásra megyek, csak tudnám miért. Dr. Parker nagyon aranyos, jóképű doki, de ugyan akkor elég titokzatos egy „alak”. Már szinte csukott szemmel eltalálnék az ajtóhoz, ami a vizsgálóba nyílik. Az utóbbi hetekben majdnem minden nap ellátogattam ide, persze nem önszántamból. Leo az orvosom azt mondta, hogy minél előbb túl leszünk ezeken a fránya vizsgálatokat, annál előbb szabadulok a fehér falak közül. Ebben az épületben nincs semmi értelmes dolog. Még netezni sem lehet. Megkértem anyut, hogy hozza be a laptopomat, de azt mondta, hogy nekem most sok pihenésre van szükségem. Gondolom nem akarta, hogy annak is valami baja essen. Már csak pár méter és elérem az ajtót, de hirtelen... Mintha a feketeség magával rántott volna és én a semmi közepére kerültem volna. Körülnéztem, de csak egy virágot láttam, ami lilán világított. Először azt hittem, újra rohamom lesz, de nem ez történt. Helyette valami sokkal izgalmasabb dolog következett. Életemben nem láttam még olyan gyönyörű jelenséget, mint abban a pillanatban. A növény hirtelen lángra gyúlt és egy tündér repült ki belőle, aki felém közelített és közben egyre növekedett.

- Üdvözöllek. Én Bloom vagyok, a tündérek királynője. Te pedig Alice vagy. - mondta, amikor odaért hozzám.

- Igen, de honnan tudod a nevemet és hol vagyok egyel talán?

- Most a dimenziók közt lebegünk. Ha lenézel és erősen koncentrálsz meglátod, hogy alattunk tátong a feketeség. Viszont most nem ez a legfontosabb teendőnk. Remélem nem félsz az ijesztő dolgoktól, mert most visszaviszlek téged a múltba és ott elég rémisztő dologok lesznek.

Válaszolni akartam, de már nem volt rá időm. A következő pillanatban már egy 16. századbeli faluban voltunk, ahol véres háború folyt. Ahogy körbenéztem észrevettem egy fiút, aki olyan ismerős volt és egy lányt. Gondolom menekülni próbáltak, mert a hegy felé futottak, ahol csend honolt. A következő pillanatban egy újabb színhelyen voltunk. Valami barlangféleség lehetett, ahol az előbbi fiú és a lány épp veszekedtek. Azt nem tudtam meg miért, mert kérdezni akartam, de megint ugrottunk az időben. Most egy kastélyban voltunk. A király egy ajtó előtt járkált. Nagyon ideges lehetette, mert ahányszor a szobából akár csak egy alig hallható hang jött, ő egyből ott termett. Rájöttem, hogy én bemehetnék a szobába, mert eddig sem láttak, gondolom, ezután sem fognak. A teremben a már harmadszorra látott kisasszony épp szült. Amikor jobban körülnéztem, megpillantottam még a srácot is és még vagy 10 szolgálót. Hamarosan világra jött a gyermek. Gyönyörű kislány volt, szőke, göndör tincsekkel és a szeme olyan volt, mint az éj. Se nem kék, se nem fekete, valahol a kettő között. Hirtelen arra gondoltam, hogy mi történt a családdal később. Pár másodperc alatt egy kis kunyhóban voltam, ahol a már előbb is látott gyermek kész hölgy lett.

- Bella, kérlek, gyere azonnal! – hallottam egy fiú hangját.Alig hittem a szememnek. Olyan sebességgel mozgott, hogy azt követni sem lehetett.

- Igen. Mit szeretnél?

- Amy, vagyis anya elment. Azt mondta, hogy egy ideig biztosan nem jön haza, mert…

- Mi mert…?

- Hát az történt, hogy apa meg ő megint összekaptak. Most a mi biztonságunk volt a téma.

- Ez nem lehet igaz. Miért kell mindig mindenkinek a mi egészségünk miatt aggodalmaskodnia, mikor tudják, hogy mik vagyunk.A következő pillanatban egy fekete-fehér képet láttam magam előtt, ahol egy nő épp valami vagy valaki elől menekült.

- Anya bajban van. – mondta Bella. Ismét feketeségben voltam. Hát ez nem lehet, hogy velem mindig az izgalmas részeknél történik valami.

- Sajnálom, de most menned kell. Majd legközelebb találkozunk, addig próbálj meg nem idegeskedni. – mondta Bloom.

- Alice, hallasz engem? – kérdezte valaki, egy másik irányból.

- Igen. Mi történt velem? Ugye nem romboltam ismét? Ha igen, akkor előre is bocsánat.- kérdeztem kicsit kómásan.

- Nyugodj meg. Itt vagy az irodámba. Nem szédülsz, vagy nem fáj semmid?

- Nem. De mi történt?- Épp eléd akartam menni, hogy ne egyedül sétálj, már nyitottam az ajtómat, de akkor hirtelen összeestél a folyosó közepén. Azonnal odafutottam, de mikor hozzád akartam érni, valami lila burok képződött körülötted és nem engedett senkit és semmit a közeledbe. Vagy 2 órán keresztül komában voltál, azt hiszem.

- Ezt hogy érti, hogy „azt hiszem”? Nem tudja megállapítani, hogy komába estem, vagy nem?

- Al, nyugodj meg, mert az nem segít, hogyha idegeskedsz. Tényleg nem tudtam megállapítani, de még most sem tudom, mi történt. Ha elmondanád, sokat segítenél. – mondta kedvesen.

Nem hiszem, hogy ha tényleg mindent elmondanék, nem vinnének elmegyógyintézetbe. Eddig sem számoltam be semmi ilyenről. Sem az álmokról, amik úgy festenek, mintha valódiak lennének, sem pedig a dühkitöréseimről.

- Hát nem is tudom, olyan érzés volt, mint ha a feketeség magával rántana, és nem engedne el. Másra nem nagyon emlékszem. – mondtam el a féligazságot.

- Hát ez nem valami sok. Másra biztosan nem emlékszel? Min gondolkodtál, vagy mit éreztél, mielőtt kómába estél?

- Épp azon törtem a fejem, hogy én milyen szerencsétlen vagyok. Mindig minden szörnyűség velem történik. Meg már nagyon szabadulni akartam innen, mármint a fehér falak, folyosók, vizsgálók és kórtermek közül.

- Lehet, hogy ismét egy erősebb érzelemhullám ragadott el. Végezzük el a vizsgálatokat, aztán visszamehetsz a szobádba pihenni.

- Mintha az az én szobám lenne. – dünnyögtem alig hallhatóan, de valószínűleg meghallhatta.

- Tudod, hogy értettem. Amúgy meg orvos vagyok, nem pedig süket. Elhiszem, hogy nyomasztó itt, de a te érdekedben nem engedtünk még haza. Minél előbb felépülsz, annál előbb hazamehetsz.

- Tudom, de akkor is… Maga nem is érheti, hogy én mit érzek.

- Igazad van, nem nagyon értem, hogy mi történik veled és, hogy min mész most keresztül, de engem is épp annyira nyomaszt ez a hely, mint téged, vagy akárki mást. Azért vagyok én a kezelőorvosod, mert első sorban pszichiáter vagyok, másodsorban, mert valami különleges érzés fogott el, amikor megláttalak. Kérlek, ne értsd félre, nem olyan, mint amire a legtöbb ember ilyenkor gondolna. Nem éreztem semmiféle vonzódást, kivéve egyet, amit nem tudok megmagyarázni. Olyan volt, mint a szerelem első látásra, de ez nem az volt. Ez valami különlegesebb, összetettebb érzés volt. Azóta, amikor összeesel, vagy valami bajod esik szinte mondhatni, mentálisan én is érzem. Tehát valamilyen szinten tudom, hogy mit élsz át.

- Ezt eddig miért nem említette?

- Mert nem tudtam, miképp reagálnál. Amúgy nem hagyhatnánk el ezt a magázódást a részedről? Nem vagyok én olyan öreg, hogy magáznod kellene.

- Rendben. Nem siethetnénk egy kicsit azokkal a fránya vizsgálatokkal? Nemsokára jönnek anyuék és minél több időt szeretnék velük tölteni.

- Rendben. – mondta, majd elvégezte orvosi teendőit.