5. fejezet - A buli, ami ... (második rész)

- Akkor irány a garázs.

- Menjünk.

Már épp indulni akartunk, amikor egy száguldó őrült hajtott az útra. Nem volt időnk félreugrani. Persze, senkinek nem lett baja. Senkinek, kivéve engem. Alig pár másodperc múlva, amikor a fejembe, az ijedség helyére a fájdalom kúszott, csak akkor jöttem rá, hogy a száguldó autó szépen elcsapott.

- Alice, jól vagy?

- Mi történt?

- Fel tudsz kelni? - Al, mondj már valamit! Nem hallod?

- De hallom. Nem tudom mozgatni a lábaimat. – akartam mondani, de hang nem nagyon jött ki a számon. - Most mit csináljunk? – kérdezte Nina a többieket kétségbe esetten. - Én hívom a mentősöket, te hívd a szüleidet. – mondta Jane.

- Kölcsön adja valaki a telóját, mert az enyém lemerült?

- Tessék itt az enyém. – hallottam Yasmine hangját.

- Alice, adj valami életjelet, kérlek!

Próbáltam megmozdítani a kezemet. Szerintem sikerülhetett, mert Lyra egyből szólt a többieknek, hogy életben vagyok. Hallottam, ahogy Jane beszél valakivel. Valószínűleg a mentősökkel.

- Haló. Jane Lovegod vagyok. Egy baleset történt a Black House-tól két utcányira.

-…

- Igen, észak felé. Egy barátnőmet elütötte egy autó.

-…

- 17 éves. A neve: Alice Darwin. Nem nagyon mozdul. Mi sem mozgattuk. Életjelei vannak, és a karját is fel tudja egy kicsit emelni. Egyéb jelet nem vettünk észre.

-…

Letette a telefont, vagyis szerintem, mivel nem láttam semmit. Egy ideig nem hallottam semmit. Úgy körülbelül 2-3 perc múlva pár ember jött felénk. Nem nagyon tudtam megállapítani, hogy kik voltak, de az biztos, hogy egy nő és egy férfi. Eléggé siettek.

- Alice, kicsim, jól vagy?

- Mi történt? – Kérdezte egy férfihang, ami apáé volt.

- Hát először elmentünk a Black House-ba. Ott találtunk egy feliratot, hogy a buli itt lesz. Sokat hezitálunk, hogy eljöjjünk, vagy ne, de végül elindultunk ide. Mint látod nem kellett volna sok, hogy elérjük a célunkat, de egy őrült behajtott az utcába. Mi sikeresen elugrottunk a kocsi elől, de ő már nem tudott, így elütötte a kocsis. Miután észrevettük, hogy nem nagyon mozdul, egyből hívtuk a kórházat, hogy küldjenek ki egy mentőkocsit. Nina meg titeket hívott. A mentő hamarosan megérkezik. – mesélte Jane.

- Köszönjük, hogy ilyen gyorsan reagáltatok.

- Anya, apa!- próbáltam mondani.

Ez elég halkra sikeredett, még én sem nagyon hallottam. Megpróbáltam kiabálva.

- Igen, kicsim? Hogy vagy? Na, ez hülye kérdés volt.

- Drágám, mid fáj?

- Nem nagyon tudok beszélni és mozogni sem. – az utolsó szavakat, szerintem már épp, hogy csak hallották, mert kiabálnom kellett, hogy megértsék, amit mondok és már nem sok erőm volt.

- Ha így van, akkor ne beszélj sokat. Nemsokára itt lesznek a mentők, aztán majd szépen helyreráznak.

- Kai, hogy tudsz, még ilyenkor is humorizálni?

Hamarosan valami szirénaszerű hangot hallottam. Valószínű, hogy a mentősök jöttek, mert mindenki mozgolódni kezdett.

- Jó estét! Mióta van itt a sebesült?

- Jó estét! Úgy 15-20 perce.

- Nagyon jól tették, hogy nem mozgatták. Az sem volt rossz ötlet, hogy valamivel melegen tartsák a lányt. – mondta a mentős.

- Alice, hallasz engem? Ha hallasz, szorítsd meg a kezem.

Gondoltam, hogy az úr a másik életmentő lehetetett, mert elég szakszerűen vizsgált közben. Persze, hogy hallottam, ezért megszorítottam az ujját.

- Jól van. Tudsz beszélni?

Nem tudtam, mit csináljak, ezért megszorítottam újra a kezét, de most kétszer.

- Nem? – kérdezte. Rájöttem, hogy a legkönnyebben, és fájdalom mentesebben úgy kommunikálhatok, ha jeleket adok. A filmekben is az egy- két kopogás és szorítás szokott ilyen helyzetekben a megoldás lenni, úgyhogy újból megszorítottam az ujját, de most csak egyszer.

- Rendben. Akkor játszuk azt, hogy egy szorítás igen, kettő nem. Tehát akkor nem tudsz beszélni, hallod, amit mondunk és… Ki tudod nyitni a szemedet?

Megpróbáltam, de nem sikerült. Mást sem nagyon tudtam csinálni, csak a jobb kezemet mozgatni, de azt is csak egy kicsit. Két szorítás.

- Értem. Akkor most beviszünk a kórházba. - Gondolom önök is be szeretnének jönni. – mondta a másik mentős. - Igen. Ez magától értetődő.

- Akkor kérem önöket, hogy mielőtt bejönnének, hozzanak ruhákat és tisztálkodási eszközöket a hölgynek. A legfontosabbat majdnem elfelejtettem. A kisasszony iratait is hozzák be.

- Természetesen. – mondat apa. Észre sem vettem, hogy beraktak a mentőautóba. Arra eszméltem, hogy valaki beszél hozzám.

- Én annyira sajnálom. Nem akartam, hogy ide kerülj, de muszáj volt valamit cselekednem. Nem hagyhattam, hogy a vesztedbe menj. Nem tudom, hogy éljem túl, ha elveszítelek… - hirtelen félbehagyta a mondandóját. A következő pillanatban már csak azt vettem észre, hogy valaki kimegy az ajtón. Pár pillanat múlva egy nővér jött be.

- Alice, mi a baj? – kérdezte egy kedves hölgy. - Kicsim felébredtél? – hát persze. Gondolhattam volna, hogy anya mindig a szobámnál van.

- Én…én nem csináltam semmit.

- Akkor ki nyomta meg, a nővérhívót?

- Valaki volt itt. Azt hiszem, egy fiú lehetett. Mikor felébredtem, azt vettem észre, hogy valaki beszél hozzám. – azt nem mondtam el, hogy mit mondott. - Szólok Dr. Parker-nek, hogy felébredtél. Addig magatokra hagylak titeket anyukáddal. - Hogy vagy? – kérdezte.- Egész jól. Mi történt? Hol van apa? - Apád elment dolgozni. Valakinek azt is kell, ha már én itt vagyok melletted. Mennyire emlékszel a múlt hét péntekre?

- Péntekre? Milyen nap van ma?

- Péntek. Egy hete komában voltál.

- Annyira emlékszem, hogy elütött valaki, aztán jöttek a mentősök meg ti. A többi már csak haloványan ugrik be.

- Hát, miután behoztak és mi is beértünk, az orvosok egy csomó vizsgálatot elvégeztek rajtad. Még a műtét is szóba jött a szemed miatt, de miután szombaton elájultál, aztán felébredtél már ki tudtat nyitni. Úgyhogy, nem volt szükség a műtétre. Vasárnap összeestél. Dr. Parker a kezelőorvosod azt mondta, hogy komába estél. Próbáltak felébreszteni, de nem sikerült nekik. Apád, én, Nina és a többiek nagyon izgultunk érted. A lányok nem akartak hazamenni. Mindig volt valaki az ágyadnál. A legtöbbet Nina és Jane töltötte itt. Én csak az utóbbi pár napban tudtam elszabadulni a munkahelyemről. De minden este itt voltam melletted és beszéltem hozzád. Ma is csak fél órára mentem el, mert Dr. Parker beszélni szeretett volna velem. Ez alatt az idő alatt jöhetett be hozzád az a fiú.

- Hány óra van?

- Háromnegyed kettő.

- Odaadnád a mobilomat?

- Persze. Kimenjek?

- Megköszönném. - nem szoktam ilyet kérni anyától, de most jól jött, hogy megkérdezte.Tárcsáztam a számot. Szerencse, hogy már vége volt a tanításnak. Egy csörgés, két csörgés…

- Igen?

- Szia Jane. Alice vagyok.

- Te felébredtél? Mikor? Szólok a csajoknak. Lányok Alice az. – hallottam az utóbbi mondatot egy kicsit halkabban.

- Al. Szia. Nina vagyok. Annyira örülök, hogy felébredtél. Azonnal bemegyünk hozzád.

- Rendben, de vigyázzatok magatokra, mert nem szeretném, hogy ti is ide kerüljetek.

- Meglesz. Szia.

- Szia.

Letettem a telefont.

- Remélem, hamarosan itt lesznek. Addig is, megpróbálom elütni valamivel az időt.