12. fejezet -1.rész

Végre kiszabadultam a börtönömből. Mindig a négy fal között lenni, és várni a következő vizsgálatot. Unalmas és idegölő. Örülök ennek az egyetlen napnak, mikor végre ismét élhetek. Egy teljes napig nem látom az orvosokat, a nővéreket, nem hallom a műszerek csipogását és végre nem lógnak belőlem vezetékek. Leírhatatlan élmény.

Amikor négynapnyi kóma után csak úgy felébredtem és minden életfunkcióm rendben volt, sőt alig fértem a bőrömbe az orvosok nem akartak hinni a szemüknek. Miután mindenféle vizsgálaton túlestem, elmondták, hogy egyszer újra kellett éleszteni, és többször is leállt a légzésem. Az eredmények láttán az orvosok a csodát latolgatták. Persze én is Dean, meg a családja tudtuk, hogy tényleg csoda volt. Egy olyan emlék, amit soha nem felejtek el.

Egy hét után, végre sikerült meggyőznöm Leo-t, hogy had mozduljak ki egy kicsit. Mivel látta, hogy addig nem hagyom, amíg nem teljesül a kívánságom, és már nincsenek rohamaim sem, elengedett. Csupán 24 órára.

Azonnal telefonáltam anyuéknak, és fél óra múlva már a szobámban voltam. Lezuhanyoztam, és kicsit helyrepofoztam magam. Alig, hogy elkészültem csengettek az ajtón. Kinéztem az ablakomon és lettem egy gyönyörű szürke Volvo-t. Egyből rohantam, hogy kinyissam az ajtót, de anya megelőzött.

- Jó napot Mrs. Darwin! – hallottam azt a feledhetetlen, lehengerlő hangot, ami csakis egyvalakitől származhat.

- Szia Dean! Mondtam már, hogy nyugodtan szólíts Kathy-nek.

- Rendben.

Leértem a lépcsőn és a konyhában ott volt a legcsodálatosabb lény, akit valaha megismertem.

- Szia Alice! – mondta, majd közelebb lépett és megcsókolt.

- Szia!

- Úgy gondoltam, hogy eljöhetnél velem egy kicsit sétálni a parkba, vagy meglátogathatnánk a családomat. Mit szólsz hozzá?

- Ez nagyszerű ötlet. Anya ugye elmehetek? Légyszi-légyszi-légyszi! – Kértem azokkal a boci szemeimmel.

- Rendben, de nyolcra itthon légy! Ha bármi történik, azonnal hívj.

11. fejezet

Csak álltam ott és hulltak a könnyeim. Nem tudom, hogy most miért sírok, de jól esik. Pár percig így voltam, aztán minden elsötétült és Bloom ott volt előttem. Közelebb léptem hozzá majd megöleltem. Olyan erősen öleltem, ahogy csak tudtam. A könnyözön most már megállíthatatlan volt. Nem tudom meddig voltunk így, de végül befejeztem a sírást és Bloom-ot is elengedtem.

- Jól vagy Alice?

- Persze. Csak jó volt kiadni magamból. Ez egy kicsit sok volt egyszerre. – egy kis szünetet tartottam. – Kérdezhetek valamit?

- Nyugodtan. De gyere előbb üljünk le.

Egy kisebb szobába vezetett, amit eddig észre sem vettem. Volt ott egy asztal, körülötte székek és megvilágítás, amit a millió gyertya szolgáltatott tökéletes volt. Harmóniában volt minden. Leültünk egymás mellé. Nem tudtam, hogyan is kérdezzek rá a dologra és, hogy mit is kérdezzek. Végül Bloom törte meg a csendet.

- Kérsz egy teát, vagy esetleg valamit inni?

- Köszönöm, a tea jó lesz.

Felállt és kiment az ajtón, majd pillanatok múlva egy teli tálcával jött vissza. Mindkettőnknek öntött a gőzölgő italból, majd helyet foglalt a mellettem lévő széken.

- Szóval, mit szeretnél megtudni?

- Hát először is, hogy miért csak a jövőben látott Dean? A többiek hogy-hogy nem vettek észre? Sem a 2056-os énem, sem a Cullen család?

- Nos, Dean azért csak a jövőben látott, mert ha úgy vesszük, addig mindig láthatatlan voltál, ami együtt jár azzal, hogy nem változtathatsz a dolgokon. Biztosak voltunk abban, hogy könnyen bezavarhat, ha valaki kettőt lát belőled egy időben, és abból nagy kavarodás lett volna. Másrészt pedig így észrevehetetlen voltál, és mindenkit olyannak láttál amilyen és nem álcázva. A jövőben is csak azért beszélhettél Dean-nel, hogy lásd milyen következménye lesz majd egy bizonyos döntésednek.

Vártam, hogy folytassa és elmondja, melyik döntésemre kell majd figyelnem és, hogy jól döntöttem-e vagy jól fogok-e majd dönteni, amikor elérkezik az idő, de ő e helyett csak ült és iszogatta a teáját. Pár percig ültünk egymással szemben, mindketten a gondolatainkba merülve, aztán hirtelen támadt egy ötletem.

- Ez a bizonyos döntés, amiről az előbb beszéltél, az, hogy elhagyom-e majd a férjemet? Az, aminek az előzményeit nem láttam, csak a következményeit? Hogy 63 évesen is úgy fogok majd viselkedni, mint egy lázadó tini, aki csak a saját gondjaival foglalkozik, és nem úgy, mint egy érett felnőtt nő? – muszáj volt befejeznem, mert már nem volt elég levegőm és azt vettem észre, hogy kiabálok Bloom-mal, pedig ő semmi rosszat nem is tett, egyszerűen rajta vezetem le a feszültséget.

Idegileg és érzelmileg a padlón voltam, ha nem lejjebb. Azt hittem, hogy meg tudok birkózni ezzel az egésszel, de most jöttem rá, hogy mégsem. Túl sok ez nekem. Természetfeletti lények, időutazás, az meg nem szűnő migrén, ami azóta gyötör, mióta megismertem Bloom-ot, ez a sok titokzatos dolog, Anonymus, és hogy egyszerűen semmire sem jövök rá. Sehol egy kapaszkodó, ami reményt adna, sehol egy lelki társ, aki segítene a dolgokat megvilágítani, és az egyetlen embert, vagyis lényt,- akinek kiönthetem a lelkem, aki előtt nem kell titkolóznom- is megbántom. Ezek után biztosan véglegesen elege lesz belőlem és soha többé nem fog elhozni erre a sötét, de békés helyre, ami már teljesen a szívemhez nőtt. Ha most ő is elhagyna, totális roncs lennék. Őt nem veszíthetem el. Tudom, hogy nem rég óta ismerem, és hogy alig tudok róla valamit, de előtte nem kell titkolóznom, feltétlenül megbízom benne, akár az életemet is rábíznám, mindig készségesen meghallgat, tanácsot ad, és válaszol a kérdéseimre, már amelyikre. Ő a fény a sötét éjszakában, a fonal a labirintusban. Olyan, mintha a második anyukám és a legjobb barátnőm lenne egy személyben. Én mégis megbántom őt. Önző vagyok, és csak magammal törődöm, pont, mint egy tini.

- Alice, ne emészd magad. Tudom, hogy nem akartál kiabálni, és megértelek. Amikor én voltam ebben a helyzetben, én is ezt tettem. Tudom, hogy most nehéz, és bonyolult minden, de idővel rendeződnek a dolgok. Nem mondom, hogy napokon belül minden olyan kérdésedre fény derül, amit most még sűrű homály borít, de szépen lassan az összes rejtély megoldódik. Higgy nekem, én tapasztalatból beszélek. És felesleges bocsánatot kérned, mert semmit nem tettél, amivel megbántottál volna. Nem vagyok én olyan érzékeny lélek, mit amilyennek látszom. Most pedig kérek egy ölelést.

Nem hittem a fülemnek. Nem haragszik rám, sőt még ő szabadkozik. Sohasem fogom megérteni. Amíg öleltük egymást azon gondolkodtam, hogyan értette azt, hogy amikor ő volt az én helyzetemben. Az lesz a legegyszerűbb, ha megkérdezem és nem agyalok tovább rajta.

- Bloom, elmagyaráznád, hogy mit értettél az előbb, hogy te is ezt tetted?

- Bármilyen hihetetlenül is hangzik, pár száz éve én is ugyan ezt éltem át. Nekem is megjelent az akkori tündérkirálynő, Karoline, aki a szárnyai alá vett, ugyan úgy utaztam az időben, és megannyi kérdésen agyaltam. Találkoztam egy helyes, rendes fiúval és beleszerettem. A családja befogadott, feleség lettem, anya lettem, de válaszút elé állítottak. Nagyon nehéz volt meghozni a döntést, de sikerült, amit már nagyon bánok. Ezer halál is kellemesebb lett volna, mint hogy lássam meghalni a családomat. Inkább velük tartottam volna a pokolba is, de nem hagytam volna magukra őket. Gyáva voltam és megfutamodtam, mint egy felelőtlen tini, ahogy ma mondják. Ha újra kezdhetném, biztosan nem beszélgetnél most velem. Már rég a föld alatt lennék. – egy kis szünetet tartott, vagy azért, hogy feldolgozzam a hallottakat, vagy, mert fájdalmasak voltak az emlékek. Pár perc csend után folytatta. – Karoline is beszélgetett velem, rögtön az időutazásom után, de nem járt sok szerencsével. Kiakadtam, ordibáltam, törtem-zúztam azt mondtam neki, hogy soha ne merjen a közelembe jönni és még ennél durvább dolgokat is, amit most nem részleteznék. Fél évig nem is láttam szeretett tündéremet, majd megbántam, hogy mindenért őt okoltam, és amikor ezredszeri hívás után sem jelent meg, megpróbálkoztam az öngyilkossággal. Megmentett a haláltól. Aztán teltek az évek és ő egyre gyengébb lett. Valószínűleg minden erejét elvette, hogy megmentsen a pokol tüzétől, mert a tündérek semmilyen esetben nem veszítik el az erejüket, csak, ha a gonosszal viaskodnak. Ő is jól tudta, ha megment a saját életével fizet érte, mégis megtette. Utána évekig hibáztattam magam és én is meg akartam halni, de a családom, mindig leállított. Én nem akarlak téged kitenni ilyen dolgoknak. Ha eleged van ebből az egészből megértem, de nem tudok ellene semmit sem tenni. Nem akarok ugyan abba a hibába esni, mint Karoline. Nem a saját éltemet féltem, hanem mert nem akarom, hogy úgy szenvedj, mint én. Még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnék olyan fájdalmat.

Szegénynek csak úgy záporoztak a könnyei, én pedig nem tudtam mit is kellene tennem. Jobb ötletem nem volt, ezért megöleltem, hogy tudja én nem akarom őt ilyen helyzetbe hozni, és hogy számíthat rám. Nem gondoltam volna, hogy ennyi mindenen kellett átmennie.

- Köszönöm! – csak ennyit tudtam mondani, mert eltűnt előlem minden.

Mély álomba merültem. Álmomban mindenki velem volt. A barátnőim, a családom, és Dean is. Aztán, mint derült égből a villám felébredtem.

Kinyitottam a szemem és szerelmem ott ült az ágyam mellett.

- Jó reggelt Csipkerózsika!

Én köszönés képen a nyakába vetettem magam és ajkaimat az övéihez érintettem. Heves csókban forrtunk össze, majd mikor már elfogyott a levegőm kicsit távolabb húzódtam.

- Az első csók.

- Nem. A harmadik. – helyesbítettem.

Ő elég furán nézett rám, de válasz kép újra megcsókoltam.

Sziasztok! Fél óra és ha minden jól megy jön a friss.

10. fejezet - Én vagyok elmebeteg, vagy mindez megtörténhet? 4. rész

Bocsi, hogy ilyen későn hoztam, meg rövid is lett, de most nem tellett több. Kicsit erőltetett és lehet, hogy meg is látszik rajta, de azért pls komizzatok!

Hogy is haragudhatnék rá ezek után. Megmentett attól… amitől valószínűleg egész életemben szenvedtem volna. Ha akkor nem gázol el, most nem élhetném át ezeket a dolgokat. Valószínűleg nem találkoztam volna Bloom-mal, és egy életre megutáltam volna a férfiakat.

De ezzel ráérek később is. Már csak egy ajtón kell belépnem. Úgy látszik azoknak a bizonyos gomboknak nem kellett hasznát vennem.

- Anonymus, a jövő, amit látni fogok, az biztos, vagy változhat a döntéseink alapján?

„Valószínűleg teljesen biztos, de előfordult már, hogy megváltozott valakinek a jövője. De ez csak akkor következhet be, ha egy nagyon fontos döntésben mást választ, mint ami meg van írva.”

- Nagyon köszönöm… Ezzel most sokat mondtál.

„Tudom, de nem beszélhetek róla.”

- Mennyi ideje…

„Három napja és öt órája vagy eszméletlen. Bár ez az idő még nem okoz nagyobb sérülést, de nem ártana sietni.”

Akkor irány a jövő!

Kinyitottam az ajtót, ami előttem állt és jóval hosszabb utat tettem meg, mint eddig. Míg az örvényben voltam gondolkodtam Dean-en. Jobban mondva bármire gondoltam végül ő jutott eszembe. Végre ismét a lábamon álltam.

Napsütés, madárcsicsergés, gyerekzsivaj, kacagás, lágy szellő, Dean egy kisfiúval a kezében. Üdítő volt mindezt látni. Egy gyönyörű tisztáson voltunk. Körülöttünk minden nyugodtnak és békésnek látszott. Valami parti lehetett, a lufik, a zene, a torta és a csomó gyerek mind erre utalt.

Akkor megfordult, majd szempillantás alatt előttem termett.

- Alice! Azt hittem el sem jössz a múltkori miatt. Én annyira sajnálom, soha semmilyen körülmények között nem lett volna szabad azt csinálnom, ami… - de nem engedtem, hogy befejezze a mondatot.

A következő pillanatban ajkaim az övéin voltak és szenvedélyesen ostromolták egymást. Elég hosszú ideig voltunk így, de végül eltolt magától és kissé távolabb ment.

- Mi a baj? Valamit nem jól csináltam?

- Hát épp ez az. Te mindent jól csinálsz, bezzeg én… - láttam rajta, hogy elgondolkozik. – Várjunk csak! Te nem a rendes Alice vagy. Úgy értem nem 2056-ból, ugye?

- Hát én 2010-ből jöttem, ha lehet így mondani. Még kómában vagyok.

- Akkor ez volt az első csókunk?

- Igen. De megmagyaráznád, hogy miért lepődtél meg, hogy eljöttem? Mellesleg hol vagyok?

- Hát kb. egy hete, eléggé összekaptunk, és te összecsomagoltál és elmentél. Utánad indultam, de nem értelek be. Azt hittem nem is jössz vissza.

- Ami a jelek szerint még nem történt meg. De mi összeházasodtunk?

- Igen. Bár…

- Ne mond el, kérlek. Tudom, hogy én kérdeztem, de a tudás néha árt.

- Igazad van. Válaszolva a második kérdésedre Edward szülinapi buliján vagy.

Na erre nem tudtam mit mondani. Úgy látszik, van vagy lesz egy férjem meg valószínűleg egy fiam is, de én itt hagyom majd őket. Tisztára, mint egy tini.

Hol vannak azok a gombok?

„A jobb kezednél”

Most már csak azt kellene kitalálnom, hogy melyik gyorsit és melyik lassít.

- Alice, min gondolkozol ennyire?

- Nem lényeges. Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Miért van az, hogy most látsz, de sem a múltban, sem a jelenben nem láttál?

- Hát azt nem tudom. Talán ha felébredtél, kérdezed meg Matt… Anonymus-t.

Próba szerencse. Nem akartam tovább itt lenni. Mármint nem így. Megnyomtam a bal oldali gombot, de minden lassabb lett. Ezek szerint nem ez kell nekem.

- Dean, én most megyek.

- Ilyen hamar?

- Hát szerintem így is többet időztem el itt, mint kellene. Sajnálom.

Újra közelítettem arcához, melyre puszit akartam adni, de ő elfordította a fejét, így ismét csókba forrtunk össze. Ez nem volt olyan hosszú, mint az első, de nem nagyon akartuk abbahagyni. Végül megnyomtam a jobb oldali gombot, és a csóknak is vége lett. Körülbelül 10-szer olyan gyors lett minden, majd még gyorsabb és még gyorsabb. Aztán egy idő után minden a rendes ütemében ment. Változott a helyszín és változtak az emberek is. Egy hatalmas nagy villában voltam, a 2056-os énemmel és 10 másik vámpírral. Közelebb mentem, hogy halljak is valamit.

- Alice, ezt nem teheted Dean-nel meg a fiatokkal sem. Edward is megtette Bellával és semmi jó nem lett belőle. – Edward? Bella? Akkor most a Cullen villában vagyok?

- Tudom, Carlisle, de én nem akarom ezt. Miért hal meg mindenki körülöttem? Pont, akiket szeretek? Persze mindig az én önfejűségem miatt. Mindig csak magamra gondolok. Önző vagyok, makacs, önfejű és hisztis. Nem is értem, miért kellek neki. – Nagyon kiakadtam, mert soha nem szoktam csak úgy összerogyni és sírni, kivéve, ha kivagyok, és most ez történt.

- Sssss, nyugodj meg Al! Itt maradhatsz, de nem fogjuk titokban tartani a családod előtt. Muszáj megbeszélned a dolgokat Dean-nel. Tudom, mit érzel. De nem szökhetsz csak úgy el, mert azt gondolod, hogy jobb lesz neki nélküled. Hidd el én tapasztalatból mondom ezt.

- Tudom, de… Beszélhetnék veled négyszemközt Edward?

Á, szóval ő Edward. Teljesen más, mint a Pattinson által alakított Edward. Akkor a mellette lévő lény biztosan Bella. Hát ő is teljesen más, sőt mindenki más. Edward kivezette a jövőbeli énemet a házból és az erdő felé vitte.

Sok mindent már nem láthattam, mert ismét az örvénybe kerültem és visszakerültem a kiindulási ponthoz.