10. fejezet - Én vagyok elmebeteg, vagy mindez megtörténhet? 3. rész

Pár perc múlva ismét abban a sötét helyiségben voltam, ahonnan elindultam. A változás csupán annyi volt, hogy az ajtó, amibe nemrég beléptem folyamatosan halványodott, majd nem sokkal később el is tűnt.

Tudom, hogy sietnem kellene, de nem megy. Át kell gondolnom a dolgokat, amit Dean mondott. Mire gondolhatott, amikor azt mondta, hogy jobban szenvednék akkor, ha nem gázolt volna el? Egyeltalán felfoghatatlan, hogy ő ütött volna el. Remélem jó oka volt rá.

Mit értett azon, hogy „amit a kórházban tettem…”? Csak nem azt akarta mondani, hogy ő gyújtotta fel a fél termet? Pusztán, mert nem tudott uralkodni az érzelmein? Vagy ez is valamiféle képesség? Talán tűzgyújtó lenne, vagy mi a csuda? Túl sok a megválaszolatlan kérdés. Ha tűrhető állapotban leszek, mikor felébredek, kérdések ezreit fogom rázúdítani.

Ezeken a dolgokon rágódom, amikor fontosabb teendőm is akad.

- Anonymus, mennyi ideje vagyok már itt?

Hát körülbelül egy órája. A valóságban 2 és fél napja. Úgyhogy nem ártana kicsit sietni. Tudom, hogy most sok minden zavaros, de idővel mindenre fény derül, persze, ha lesz idővel.

Igaza van, sok mindent nem értek, viszont nem akarok még több időt elfecsérelni. Odaléptem a „Múlt” feliratú ajtó elé és kinyitottam. Az örvény nem jött értem, helyette elkezdtem lebegni és vészjósló, fekete köd borított be. Hirtelen szorítást éreztem a szívem környékén, majd egyszer csak megállt életem örök pumpája. Nem tudtam mi történt velem. Aztán pár másodperc múlva ismét éreztem, ahogy a vér újra sebesen tör utat magának az ereimben. Szóval ezt hívják halál közeli élménynek. Hát nem egy kellemes dolog. A sötétség, ami eddig körbefogott, kezdett világosodni és újra éreztem, ahogy a nyugtató örvény magához ölel. Mikor a forgás véget ért kicsit émelyegtem, de megpróbáltam figyelni a körülöttem lepergő eseményeket.

Ezúttal nem ugrottunk éveket az időben. Valószínűleg nem sokkal a balesetem előtti történéseket láthattam. Ismét a Gray villában voltam, pontosabban a nappaliban. Ott volt Bella, Dean, Alec és Chris. Látszólag nagyon elmerülten beszélgettek. Végre meghallottam csodálatos hangjukat is. Leültem szerelmem mellé és újból megpusziltam.

- Bella, szerinted elhívjam vacsorázni? Vagy bulizni? Vagy beszélgetni egyet? Vagy…

- Dean, nyugodtan elhívhatod bárhova. Nem fog nemet mondani.

- De azt mondtad, hogy bulizni megy a barátnőivel.

- Miattad még azt is lemondaná.

- Nem hiszek neked. Még akkor sem, ha tudom, hogy mindig igazad van.

- Fiam, - szólt Chris – egy próbát megér. Ahogy elmesélted, hogy milyen lány, nem hiszem, hogy visszautasítana.

- Alec, te mit mondasz?

- Hát öcskös szerintem, még várj vele egy kicsit. Ha egyből egy vacsorával indítasz 70%, hogy túl gyorsnak fogja tartani a tempót. Kezdésnek az is elég, ha közeledsz felé, beszélgettek, megismeritek egymást, hazaviszed vagy ilyesmik.

- Tehát ma este semmiképp se?

- Ne. Bár lehet, hogy ő a maradék 30%-ba tartozik. Nem azt mondom, hogy ne hívd fel, de ne vacsizni vidd.

Sajnos nem hallhattam többet a beszélgetésből, mert újra az örvényben voltam. Remélem még nincs vége. Pár pillanat múlva a Black House előtt álltam, előttem négy ismeretlen csávó.

- Anya mondta, hogy ma kivételesen éjfélkor kezdenek. Valami gikszer volt és csak arra tudják visszaállítani a rendszert. Nézzétek, ott a papír az ajtón. Mi lenne, ha mi azt szépen leszednénk innen… - majd egy mozdulattal letépte a lapot –… és ezt raknánk a helyére?

Előhúzott a zsebéből egy újabb papírt, amin ez a felirat volt:

Bocsi mindenkinek, de a bulit áttettük a jövő hétre… Ha valaki mégis bulizni akar, akkor két utcával arrébb lesz egy kisebb összejövetel… Gyertek a hang után...

- Szép volt Mark. A kis csitrik majd hozzánk jönnek, és végre bulizhatunk egy nagyot… Ha értitek, mire gondolok. – monda az egyik srác.

- Akkor itt végeztünk is. Irány haza és készítsük elő a terepet!

Ismét magával ragadt az örvény. Ez undorító volt. Nem is értem, hogy engedhettem, hogy elmenjünk azokhoz a… Mindegy. Ami volt, elmúlt. Már megint visszatértünk Gray-ékhez, amit cseppet sem bántam. Még mindig a nappaliban ültek. Mindenki, kivéve Dean.

- Bella drágám, mit látsz? – kérdezte Alec. Majd mindenki a lány felé fordult.

Én is részese lehettem a látomásnak. Igéző volt újból látni, amit ő lát.

Egy garázsban voltam a csajokkal és az előbb látott négy sráccal. Két fiú jött be az ajtón, majd bezárták maguk után.

- Akkor kezdhetjük is a bulit. – mondta az egyik újonnan érkezett és minden srác odaszegődött egy lány mellé.

Oldalra pillantottam és megláttam, amint húgomat ketten is tapizni kezdik és levetkőztetik, majd ők is megválnak a ruháiktól.

- Hagyjátok őt!- üvöltöttem, már-már hisztérikusan.

Próbáltam kiszabadulni Mark szorításából, de nem sikerült.

- Micsoda vadmacska! Gyertek fiúk, nálam van a legjobb husi! – mondta a srác és lerántotta rólam a ruháimat.

Hiába is akartam menekülni, vagy kiáltani, senki sem segített rajtunk. A többiek sem tudtak szabadulni. Potyogni kezdtek a könnyeim, és nem tudtam megakadályozni őket.

- Sssss, nyugi nem fog fájni. Annyira. – mindegyikük egyszerre felröhögött.

Nem láttam többet, de a fájdalmas sikításomat annál inkább hallottam.

- Dean! Gyere ide azonnal! – kiáltotta Bella kétségbeesetten.

Szerelmem egy pillanat alatt ért testvére elé.

- Mi a baj?

Alec, aki gondolatolvasó mindent látott, amit kedvese is. Két kezét Dean-hez érintette. Villámgyorsan láttam lepörögni magam előtt, amit az előbb.

- Ez… Ezt nem engedem. – mondta, majd kiviharzott.

A következő pillanatban már mindketten egy kocsiban ültünk, valószínűleg az övében. Ő ezerszer gyorsabban és eszeveszettebben vezetett, mint én szoktam. Láttam rajta, hogy nagyon kiborult, és akár a nézésével ölni tudna. A méreg csak úgy fortyogott benne. Bármelyik pillanatban kitörhetett volna, de nem tette. „Lassan” megérkeztünk ahhoz a bizonyos garázshoz. Láttam, amint a csajokkal fecsegünk, és egyre közelebb érünk a buli helyszínéhez. Dean lassítani kezdett, de nem állt meg. Már csak azt vettem észre, hogy én az út szélén fekszem elgázolva.

- Sajnálom. – mondta szerelmem.

Az örvény ismét magával rántott. Mikor szilárd talajon álltam, újra a kiindulási ponton voltam. A „Múlt” feliratú ajtó is eltűnt. Én pedig elmerültem a látottakon.

10. fejezet - Én vagyok elmebeteg, vagy mindez megtörténhet? 2. rész

Hát ez szuper! Na jó. Ha tényleg igaz, amit leírt ez a bizonyos Anonymus, akkor nem pazarolhatom el az időmet. Ha nem mehetek vissza az egyes időkbe, akkor az tűnik a legjobbnak, ha a jelennel kezdem, így megérthetem a hátterét a dolgoknak, ha utána a múltba megyek. Amilyen feledékeny vagyok, úgyis elfelejteném az apróbb részleteket, ha a két időzónát felcserélném.

Akkor sikeresen megbeszéltem magammal a dolgokat.

1. a „Jelen”

2. a „Múlt”

3. a „Jövő”

Nagyon felpörögtem. Ez így nagyon nem lesz jó. Muszáj valamivel rögtön lenyugtatnom magam, vagy semmire sem fogok tudni koncentrálni.

Csukd be a szemed és gondolj arra, amikor lebegtél a nagy semmiben!

- Van itt valaki? – semmi válasz. Már képzelődöm is. Akkor tényleg elmebeteg vagyok.

Nem képzelődsz. Hallgass rám és én segítek legyőzni az akadályokat.

- Anonymus?- nem mondtam semmit, mert nem akarok skizofrén-nak tűnni. Tudom, hogy senki nem lát, de mégis…

Igen, én vagyok az. És még mielőtt feltennéd a következő kérdésedet, hallom a gondolataidat. Biztosíthatlak afelől is, hogy nem vagy sem elmebeteg, sem skizofrén.

Rendben. Én megbízok egy ismeretlen emberben, vagy ki tudja milyen lényben, aki ráadásul turkál a fejemben! Alice, neked teljesen elment az eszed. Akár épelméjű vagyok, akár nem, nem húzhatom tovább a dolgokat. Muszáj belépnem az egyik ajtón, vagy örökre itt ragadok.

Amíg ezeket átgondoltam a testem önálló életre kelt. Már az első ajtó előtt voltam. Felpillantottam, hogy biztosan a jó helyre megyek-e.

”Jelen”

Teljes magabiztossággal nyitottam ki az ajtót.

Sikerülni fog! –hallottam a biztató hangot a fejemben.

Végül megtettem az első lépést a rejtélyes messzeségbe. Még egy lépés, és még egy és még egy, aztán valami magával rántott. Nem ijedtem meg, nem is féltem. Rábíztam magam a titokzatos légörvényre, amibe kerültem. Komában vagyok, tehát semmi bajom nem eshet- gondoltam először aztán elbizonytalanodtam. Mi van, ha valamelyik kaland során valamilyen módon megsérülök? Úgy fogok meghalni, hogy senkitől sem búcsúzhattam el. Már a gondolattól is könnyek gyűltek a szemembe és egy áruló csepp végiggördült az arcomon. Lecsuktam a szemem, hogy semmit és senkit ne lássak.

Semmi okod az aggodalomra Alice! Nem eshet bántódásod. Nem fogsz meghalni. Jobb lesz, ha befejezed a sírást és kinyitod a szemed. Megérkeztünk.

Váratlanul elállt a könnyözön. Felpattantak a szemeim és megláttam Őt. Miután jobban szemügyre vettem a környezetet rájöttem, hogy otthon lehet a családjával. Ott volt Bella, Amy, Jonathan és Alec is. Hamarosan meghallottam bámulatos hangjukat. Már megint vitatkoztak.

- Tudom, hogy nem kellett volna, de nem bírtam uralkodni magamon. Olyan… olyan lehetetlen helyzet volt. – komolyan gondolta, amit mondott, ebben teljesen biztos voltam. Kíváncsi voltam, hogy eredetileg mit akart mondani, amikor félbeszakította a mondanivalóját.

- Figyelj Dean! Én tudom, mi jár a fejedben és látom, mit éltél át. Az is hihetetlen, hogy csak, ismétlem csak ennyi történt. Alice-nek sem lesz semmi baja az ájuláson kívül. Most épp Anonymus-szal van, vagyis semmi okod az aggodalmaskodásra. Bella látni fogja, ha valami történni fog és akkor egyből tudatja majd veled.

- Igaza van Alec-nek. Felesleges ezen rágódnod. Mindannyian megértünk téged. Szerencse, hogy nagyobb baj nem történt. Bloom és a többiek úgysem engedték volna, hogy meghaljon. Tudom, hogy ez nem megnyugtató válasz, de annak senki sem örül, ha önostromlásba kezdesz. Sem én, sem Chris nem fogunk ezért megróni.

- Miért kell minidig megvédeni őt? Ha én csináltam volna, már rég leszúrtatok volna. – vágott Amy szavába Jonathan.

- Nem értelek téged Jonathan. Most azért húztad fel magad, mert Dean majdnem leleplezett minket, vagy, mert az bánt, hogy nem büntetik meg, nem kiabálnak vele?

- Bella drágám, tökéletesen átlátod a dolgokat. Úgy gondolja, igazságtalanok vagyunk vele. Amikor ő csinál valami rosszat, akkor sosem érti meg őt senki, de ha másról van szó, mindenki elnéző. – mondta Alec, majd szenvedélyes csókot lehelt szerelme ajkára.

Kinyílt az ajtó, de senkit sem láttam bejönni rajt. Aztán hirtelen Alanna is ott volt a többiek között. Jonathan viszont épp az ajtó felé igyekezett.

- Jon… - kiáltott Amy a fia után, de az már eltűnt.

- Jobb lesz, ha utána mész. Legalábbis, ha nem akarod, hogy jelenetet rendezzen. – tanácsolta Bella anyja felé fordulva.

Ismét magával ragadt az a bizonyos örvény. Minden elfeketült, de most csak egy pillanatra. Amikor ismét világos lett Dean-t pillantottam meg. Valami szobaféleségben volt. Egy csomó könyv, CD és DVD sorakozott az egész falat beborító szekrényen. Az ajtóval szembeni oldal egyetlen nagy üvegablakból állt. Az egyik sarokban egy hifi berendezés ékeskedett, mellette egy asztal és egy csúcs-modern számítógép meg pár kütyü. A másik sarokban egy fehér francia ágy rajta pár könyv, CD és egy csomó párna és Ő. A szoba csúcspontja.

Közelebb mehetek? Kérdeztem magamban, persze nem magamtól vártam a választ.

Természetesen. Hallottam a várt választ.

Engedtem a vonzalomnak és lekuporodtam mellé az ágyra. Ekkor meglátta, hogy mit szorongat a kezében. Egy fényképet. Egy fényképet, amin történetesen én vagyok, nyáron Jane szüli napi buliján és nem éppen a leghosszabb ruhámba. Ez a kedvenc képem.

Hogyan került ez hozzá? Hiszen otthon volt az éjjeliszekrényemen.

Mialatt a hiába várt válaszra vártam szemem Dean és a kép között cikázott.

- Drága Alice! Sajnálom, amit a kórházban tettem. Képtelen voltam uralkodni magamon. Azt végképp nem viselném el, ha nagyobb bajod esne. Elég gondod van így is. Annyira szeretném, ha tudnád, mit érzek irántad, de nem lehet. Különben is miket beszélek?! Egy olyan gyönyörű lány, mint te, biztosan nincs egyedül. Boldog párkapcsoltban élsz, és semmi gondod nincs, leszámítva azt, hogy egy idióta elgázolt és most szenvedned kell. A legszörnyűbb, hogy az az idióta én voltam. Én tehetek arról, hogy majdnem meghaltál. Csak az vígasztal, hogy így meg tudtalak menteni azoktól a vadállatoktól. Ha bekövetkezett volna, amit Bella látott, lehet, hogy rosszabb lenne, mint most. Miért is nem hívtalak fel akkor este? Ha elhívlak valahova, kettesben… Bár valószínűleg nemet mondtál volna. Tudom, hogy most is itt vagy és minden szavamat hallottad. Érzem a jelenlétedet. Valószínűleg soha többé nem akarsz majd látni most, hogy már tudod az igazságot, amit megértek. Jah és bocs, hogy elloptam a fényképedet. Legalább ennyi maradjon belőled nekem.

Tényleg meg kell még emésztenem a dolgokat, de az érzéseim akkor sem változnak meg. Ezt még tisztáznom kell vele.

- Szeretlek… és nem mondtam volna nemet. – így, hogy nem látott, könnyebb volt kimondani, mint ha ott állt volna előttem. Nem voltam benne biztos, hogy meghallotta, de bizakodtam.

- Én is szeretlek. Mindennél jobban. De most sajnos menned kell. Amikor felébredsz, ott leszek. – ígérte.

Egy gyors puszit adtam arcára és az örvény ismét magával rántott.

Egy kis előzetes...

Felpillantottam, hogy biztosan a jó helyre megyek-e.

”Jelen”

Teljes magabiztossággal nyitottam ki az ajtót.

Sikerülni fog! –hallottam a biztató hangot a fejemben. Végül megtettem az első lépést a rejtélyes messzeségbe. Még egy lépés, és még egy és még egy, aztán valami magával rántott. Nem ijedtem meg, nem is féltem. Rábíztam magam a titokzatos légörvényre, amibe kerültem. Komában vagyok, tehát semmi bajom nem eshet- gondoltam először aztán elbizonytalanodtam. Mi van, ha valamelyik kaland során valamilyen módon megsérülök? Úgy fogok meghalni, hogy senkitől sem búcsúzhattam el. Már a gondolattól is könnyek gyűltek a szemembe és egy áruló csepp végiggördült az arcomon. Lecsuktam a szemem, hogy semmit és senkit ne lássak.

Semmi okod az aggodalomra Alice! Nem eshet bántódásod. Nem fogsz meghalni. Jobb lesz, ha befejezed a sírást és kinyitod a szemed. Megérkeztünk.

10. fejezet- Én vagyok elmebeteg, vagy mindez megtörténhet? 1. rész

Álmok közt járkálok, az ismeretlenben, mikor kinyitok egy ajtót, egy másik bezárul. Mindig tudtam, hogy a képzelőerőm felülmúlja a legtöbb emberét, de ez már sok. Túl sok. Amit Bloom mondott és mutatott az egyszerűen elképzelhetetlen. Még hogy Cullen-ék élnek és, hogy a Gray család ennyire… más. Ez teljesen megváltoztatta a gondolkodásmódomat. Még hogy csak képzelődöm és a filmeknek szinte semmi alapja sincs. Mostantól semmiben sem lehetek biztos. Vagy mindenben hiszek, vagy semmiben sem. A kérdés egyszerű, de a válasz már nehezebb. Szeretnék felébredni, de nem tudok. Tudni szeretném, hogy Bloom tényleg igazat mondott-e Dean-nel kapcsolatban. Vajon itt ül-e az ágyamnál? Tényleg aggódik értem?

Annyira hihetetlen. Miért foglalkozna velem egy szinte vadidegen srác?! A legészszerűbb válasz az lenne, hogy belém szeretett, de ez nem valószínű. Bár az igazat megvallva nekem is nagyon bejön… Alice! Térj vissza a földre! Nem csak körülötted forog a világ. Amilyen helyes az a fiú, biztosan van egy hozzáillő barátnője, aki szép, okos és nem olyan ügyetlen, mint én. Miközben ezen tanakodtam, kezdtem felébredni. Amennyire az előbb sürgettem az álmokat, most annyira marasztaltam őket. Miközben a kóma és a képzelet világából visszatértem a valóságba, iszonyatos fájdalmat éreztem a fejemben. Ez nem az a tipikus fejfájás volt. Erősebb, érzelmekkel telibb. Szerelem, aggódás, szomorúság, bosszúvágy, csalódás és önmarcangolás.

Hangokat kezdtem hallani, pontosabban csak egyet. Egyből tudtam, ki beszél hozzám.

- Alice, kérlek, bocsásd meg nekem, amit tettem veled. Nem tudtam, hogy ez lesz belőle. Én…én csak megpróbáltalak megvédeni.

Szerettem volna szólni hozzá, de nem ment. Éreztem a hangján és a fejemben is, hogy ideges. Nem tudta kontrolálni az érzelmeit. Hirtelen füstszagot éreztem. A tüdőm friss levegőért kiáltott. Szinte biztos voltam benne, hogy itt a vég. Mintha asztmás rohamot kaptam volna, köhögni kezdtem. Végre elértem a nővérhívó gombját, ami feleslegessé vált, mert abba a pillanatban megszólalt a füstjelző is.

- A francba! – hallottam Dean hangját ismét. - Al, ha hallasz, most ne nagyon lélegezz! - Dean! – kiáltásnak indult, de csak nyöszörgés lett belőle, de ő valószínűleg ezt is meghallotta, mert válaszképpen megcsókolt.

Azt mondják, az első csók mindent eldönthet. Szenvedélyesen, de mégis lágyan csókolt. Nem ellenkeztem. Miért is tettem volna?! Azonnal visszacsókoltam. Sajnos nem sokáig elvezhettem ezt a fajta gyönyört, mert megszakította csókunkat. - Szeretlek. – suttogta és már csak azt vettem észre, hogy csomó mindenki jön be a szobába, de én persze megint ilyenkor estem vissza a sötétségbe. Hogy elájultam, az iszonyatos füstmennyiségtől vagy ismét az álmok világában jártam nem tudtam. Aztán pár pillanat múlva három ajtót és egy asztalt láttam magam előtt. Közelebb mentem hozzájuk és mindegyiken találtam egy feliratot. „Múlt”, „Jelen”, „Jövő” és egy asztalon egy levelet. Megint levél. Ezen már nem is lepődöm meg.

„Kedves Alice!

Gondolom, már megint botránkozol a sok-sok levél miatt, de kérlek, ne haragudj! Hidd el, én szívesebben lennék most veled, de nem tehetem. A három ajtó bármelyikén beléphetsz, de mindegyiken csak egyszer. Ezt azért mondom (írom), mert előfordulhat, hogy vissza kellene menned egy másik időbe ahhoz, hogy megértsd a dolgokat. Ezt nem teheted meg. Ezen kívül van még pár dolog, amiről tudnod kell.

1. Minden egyes perc, amit ezen a helyen, illetve az ajtókon túl töltesz, az a valóságban egy órát jelent. Ez azt is jelenti, hogy ha túl sokáig vagy idelent, akkor napok, sőt hetek is eltelhetnek a saját világodban.

2. Bármely ajtón lépsz be, mindig lesz melletted két gomb. Az egyik lelassítja, a másik felgyorsítja a cselekményeket. Természetesen, ha egyiket sem nyomod meg, halad a rendes ütemében minden.

3. Ha kérdésed lesz az út során, akkor van rá lehetőséged, hogy leírd, és majd választ kapsz rá. Nem ígérhetem, hogy most azonnal, de idővel mindenre fény derül majd.

4. Akkor szakítod meg a „kisfilmeket”, amikor akarod. Azt is megteheted, hogy nagyobb részeket ugrasz (ezt a gombokkal nem tudod irányítani). Pontosan kell gondolnod arra, hogy mennyi idő múlva és kit akarsz látni. Ha véget akarsz vetni egy idősíknak, akkor csak hagyd, hogy elkalandozzanak a gondolataid.

5. Ha mind a három ajtó mögé benéztél, automatikusan felébredsz. Lehet, hogy szédülni fogsz, hányingered lesz, fájni fog a fejed vagy mély álomba zuhansz. Mindenre emlékezni fogsz, amit itt láttál és hallottál, de nem beszélhetsz róla másoknak. Ha mégis ki akarod majd önteni valakinek a szívedet, olyan embert válassz, akiben megbízol, és aki nem néz bolondnak.

A legfontosabb dolog, hogy ne kutass utánam. Idejében meg fogod tudni, hogy ki vagyok. Kérlek Bloom-ot és a többieket se kérdezgesd, hogy tudnak-e rólam valamit.

Sok sikert kívánok!

Anonymus egy jó barátod.”

9. fejezet - Titkok...

Ismét a feketeség vett hatalmába minket. Már megszoktam de még mindig elég zavaró, hogy az élettel teli múltból az „üres” és sötét jelenbe érkezünk. Mintha csak a gondolataimban olvasnának, a feketét felváltotta a vakító fehér fény. Körül sem néztem, hirtelen egy ágyon találtam magam, mondanom sem kell az is fehér volt. Bloom ott ült mellettem.

- Helyezkedj el, mert amennyi kérdésed van, nem hiszem, hogy egyhamar végzünk. – mondta Bloom.

- Tehát akkor most kérdezhetek bármit?

- Igen. De nem biztos, hogy mindenre egyértelmű választ kapsz. Amire nem felelek, arra neked kell rájönnöd.

- Rendben. Miért mutattad ezt meg nekem?

- Mert megkértek rá. Annyit mondhatok csak, hogy ismered az illetőt, ugyan akkor fogalmad sincs róla, hogy valójában kötődik hozzád.

- Emlékezni fogok erre a nem is tudom, hogy mondjam… varázslatos álomra?

- Nevezhetjük varázslatosnak vagy visszatekintésnek a múltban, de igen, emlékezni fogsz rá.

- Ez a család ugyan az, mint akik nem rég jöttek a suliba?

- Igen.

- De akkor ők több, mint 200 évesek?!

- Úgy ahogy mondod.

- Akkor ők halhatatlanok?

- Valamennyien képesek az örök létre, de nem mindnyájuk.

- Alanna ezek szerint, még mindig farkas?

- Okos lány vagy. Csak ő nem élhet örökké, legalábbis még nem.

- Ugyanolyan, mint Meyer farkasai? Úgy értem, gyors, lenyomata van, akkor változik át, amikor akar meg ilyenek?

- Igen. Az összes Stephenie féle tulajdonság igaz rá, de vannak mások is, amiket nem árulhatok el.

- Ez minden bizonnyal idióta kérdés lesz, de ők nem UFÓK, ugye?

- Nem. – mondta nevetve. – Nem azok, bár megértem a kérdésedet. A mai világban mindenkinek „ufó-mániája van”. Bár rólad nem ezt hallottam.

- Miért hol és kitől hallottál rólam?

- A megbízómtól te kis butus.

- Oh, hát persze. Azt nem mondhatod el, hogy milyen lények?

- Nem, de mesélhetek róluk, de nem mindenkiről. Maximum 2 személyről.

- Hát ez elég… Mindegy. Szeretnék többet megtudni Dean-ről és, hogy miért olyan hihetetlen, hogy megszületett.

- Először „miért”. Hát az ő fajtájuk sem képes sem belső, sem külső változásokra. Egyszerűbben nem változnak semmit. Ez azért nem van, mert halhatatlanok. A legjobban úgy érted meg, ha elképzeled, hogy ők nem a Gray család, hanem a Cullen. Ott is hihetetlen lenne, ha Alice-nek vagy Rose-nak gyereke születne. Ez a helyzet a mi esetünkben is. Így már érted, miért is olyan „fura” ez a dolog?

- Igen. – a fantáziámnak hála, mindig is azt hittem, hogy a Twilight saga létezhet, és most, tessék itt van előttem a tündérek királynője, aki a Cullen-ekhez hasonlítja Dean-éket. Bár ez az egész dolog olyan bizarr.

- Al, Edward és a többiek nem léteznek úgy, ahogy a filmekben látod őket, de Meyer minden szava igaz, amikor az „általa” teremtett lények tulajdonságait említi. Azért mondom így, hogy „általa”, mert valójában ő csak a karaktereket formálta meg, de a jellemzőiket nem ő találtak ki. Pontosabban csak abban volt lehetősége változtatni ezeken a sajátosságokon, hogy bele írja-e őket a művébe úgy, ahogy vannak, vagy alakítsa őket. Tudta valahol legbelül, hogy amit „megálmodott”, az tényleg megtörtént és nem változtatott rajtuk semmit. Biztos vagyok benne, ha találkoznál velük, felismernéd őket, de nem a külsejükről.

- Wow! Akkor ők mégiscsak léteznek?!- majdnem ugrándoztam örömömben- Hogy érted azt, hogy megálmodta? – tudtam, vagy legalábbis érzetem, hogy Bloom elszólta magát és ezzel elindított egy lavinát bennem, amit ha nem tud megállítani, mindent kiszedek belőle.

- Úgy, ahogy most te is. De ennél többet nem mondhatok.

- Csak azt ne mond, hogy neki is egy tündér mutatott ilyeneket!

- De bizony, és az a bizonyos tündér én voltam.

- Hát ez csúcs! Az egyik kedvenc írónőm „múzsája” ül velem szemben. Erre sem gondoltam soha.

- Nah, azért nem akkora szám.

- Szerintem az. Amúgy nem fejezted be, amit elkezdtél. Tudom, hogy én miattam. De térjünk vissza Dean-hez. – a lavina mégsem lett akkora, mint gondoltam, de lehet, hogy jobb is így, és nem kell semmi piszkos részletet megtudnom kedvenc írónőim egyikéről.

- Ez nekem is jobban tetszik.Nos mit szeretnél még kérdezni róla?

- Hát mesélj egy kicsit, kérlek!

- Akkor egyből a közepébe… Gondolom, amikor először találkoztatok nem volt valami figyelmes. Ne ítéld el elsőre, kérlek szépen. Neki jobban fáj, mint neked fájt. Nagyon nehéz most neki. Nem az iskola miatt, hanem miattad. Gyötrődik, mert olyat tett, amit nagyon megbánt.

- Hogy érted azt, hogy először? Csak egyszer találkoztunk.

- Már többször meglátogatott téged. Most is ott ül az ágyad mellett és beszél hozzád. Sajnálom, hogy nem hallhatod. Bár eddig is sok dolgot mondott már neked, de te csak egyszer hallhattad.

- Úgy érted, hogy a múltkori ismeretlen személy Dean volt? Miért érdekli őt az én sorsom? Nem is ismer.

- Alice, hidd el, hogy ő nem akart neked rosszat. Csak ennyit mondhatok. Kérlek, ezt jegyezd meg és ha eljön az ideje, hogy ennél is többet megtudj, emlékezz majd rá.

- Miért kellene emlékeznem rá? Szerepe lesz az életemben?

- Hidd el jobb, ha megjegyzed. Nagyon is szerepe lesz az életedben. Tudom, hogy ez nem kielégítő válasz, de 5 perc múlva több mindent fogsz tudni.

- Ilyen kevés időnk maradt?

- Itt nem tűnik olyan soknak, de ez a Földi létben már lassan két nap. És te már ennyi ideje vagy kómában.

- Akkor ennyit arról, hogy hamarosan hazamehetek. De azt mondtad, hogy 2 személyről beszélhetsz. Szeretném, ha beszélnél Belláról.

- Ő is egy érdekes személyiség. Azt már tudod, hogy jövőbe lát, de nem csak a jövőt, hanem a múltat is látja, vagy megmutathatja másoknak. Van még egy képessége, a vízidomítás, amire mostanában elég gyakran van szüksége Dean miatt. Azt is tudod, hogy Bella és Jonathan testvérek, a lány párja Alec és a szülei Amy és Chris. Amikor Alanna-t örökbe fogadták, Bella „választotta” ki a farkas lányt, aki mostanra nem csak a testvére, de a legjobb barátnője is.

Miközben Bloom beszélt folyamatosan képek ezrei peregtek a szemem előtt, egy filmet alkotva. Amikor a Gray család egy árvaházban van és a gyerekeket nézegetik, amikor a két lány egy nagy vita után összeölelkezik és örök barátságot fogad, amikor Alanna és Jonathan összevesznek és Bella vigasztalja Al-t. Rövid, de érzelmes pillanatok. A legfurcsább a dologban az volt, hogy teljesen átéltem a szemem elé táruló látványt. Éreztem a fájdalmat, a bűntudatot, az örömet, a magányt és még sok minden mást.

8. fejezet - Varázslatos álom

Miután a csajok elmentek, én nem tudtam mást csinálni, csak gondolkodni. Hogy min? Első sorban Leo „vallomásán”, másodsorban pedig az „álmon” vagy nem is tudom, minek nevezzem. Elég álmos voltam, ezért nem strapáltam tovább magam a történtekkel. Nem tudom, mennyi ideje aludhattam már, de ismét a feketeség húzott magával. Pár perc múlva megpillantottam Bloom-ot, aki ismét a múltba varázsolt minket.

- Szia Alice. Ugye emlékszel, hogy a legelső találkozásunknál mit mutattam neked utoljára?

- Persze, Bella és az a fiú elindultak Amy keresésére.

- Jól van, akkor most megyünk tovább.

A következő pillanatban már egy erdőben találtam magam, két gyereket követtünk, akik szélsebesen futottak. Kicsit távolabb megláttam egy nőt és egy óriás medvét, amint egymással harcolnak. Bella és a fiú épp idejében érkeztek, és megmentették nőt. A következő pillanatban már egy másik házban találtam magam. Mikor körülnéztem a szemem megakadt a naptáron. 1864. október. Nemsokára megpillantottam Bellát, két fiút, egy nőt és egy férfit.

- Gyerekek! Chris úgy gondolta, hogy örökbe fogadhatnánk egy lányt.

- Igen, de szeretnénk megkérdezni titeket, hogy mit szóltok hozzá.

- Bella?

- Támogatom.

- Jonathan? – kérdezte Chris a fekete festett hajú fiú felé fordulva.

- Nekem mindegy.

- Alec?

- Támogatom. – mondta, majd csókot lehelt Bella ajkára.

Tehát ők együtt vannak. Szép kis párt alkotnak. Alec magas, barna, rövid hajú, helyes srác. Bella szőke, hosszú hajú középmagas csaj. Amit csak most vettem észre, hogy mindegyiküknek tengerkék szeme és kicsit sápadt bőre volt. Minél tovább néztem őket, annál több dolgot figyeltem meg rajtuk. Az egész család olyan volt, mintha a harmónia, a szeretet és a szerelem lenne az, ami őket élteti. Sajnos nem sokáig gyönyörködhettem bennünk, mert hamarosan egy ósdi épületben találtam magam. Ekkor már hat embert pillantottam meg. Amy, Chris, Bella, Alec és Jonathan ismerős volt, de volt ott még valaki. Egy lány fekete hajjal és ugyan olyan tengerkék szemmel, mint a többiek. Ő egy kicsit előrébb tartott, mint a többiek.

- Alanna, várj meg minket. Nem szeretném, ha valami baj lenne. - hallottam Chris hangját.

- Majd, ha Jonathan észhez tér. Addig csak veletek vagyok hajlandó beszélni és mivel ő veletek van, ezért… - Hallottam a lány lágy, selymes ugyanakkor mérges hangját. Egy pillanatra még az arcát is megfigyelhettem, mielőtt olyan sebességgel elrohant, amit én csak egyszer láttam, de akkor Bella és Jonathan siettek anyjuk megmentésére. Mielőtt viszont ott hagyta volna a többieket az arcán, mintha egy könnycseppet láttam volna legördülni. Gondolom elég jól összekaphattak valamin Jon-nal. Sajnálom szegény lányt.

- Hát ezt szépen megcsináltad! – hangzott Bella hangja, aztán ő is elfutott. Gondolom elment megkeresni Alanna-t. Amikor a fiúra néztem csalódottságot, megbánást láttam rajta.

- Miért kell neked mindig beszólni másoknak? Amúgy befejeznéd az önsajnálatot? Még hogy ő nem tartozik a családhoz?! Normális vagy te?

- Először is nem szólok be mindenkinek. Másodszor, muszáj neked állandóan a fejemben turkálnod? Harmadszor, már megbántam, hogy azt mondtam. Negyedszer pedig, ha jól tudom nem csak én vagyok ilyen a családban.

- Alec, Jonathan azonnal hagyjátok abba. A folytonos veszekedésetek nem segít semmin. – mondta erélyesen Chris.

- Egyébként megtudhatnánk mi is, hogy mi volt a vita tárgya? Mert ugye mi nem vagyunk sem gondolatolvasók, sem pedig jövőbelátók meg semmi ilyen alkalomra használható képességgel megáldott lények. – mondta Amy egy kicsit szokatlanul ideges, ugyanakkor üveghasító hangon.

- Nyugodj meg szívem. Tudod, hogy neked most nem szabad idegeskedned. – hallottam Chris hangját. Hihetetlen, hogy ennek a családnak a szerelmi élete milyen szoros. Minden pillanatban, ha éppen nem veszekednek „dúl a love”. Tiszta olyan, mintha valami nyálas történetbe csöppentem volna. De nem baj, legalább ők örüljenek egymásnak. Csak most jutott el a tudatomig, mit is mondott Chris. Ezt meg hogy érthette? Nagyon felizgult a fantáziám. Amy terhes vagy nagy beteg vagy mi lehet? Remélem nem az utóbbi. Olyan szép párocska, nem lenne jó, ha valami gond lenne a családban. Nem tudom miért tápláltam ilyen szoros érzelmeket irántuk. Még azok iránt sem érzek így, akiket ismerek (anyut és aput, na meg Ninát leszámítva), nem hogy idegenek iránt.

- Attól, hogy terhes vagyok, még nem kell úgy viselkedni, mintha most emberibb lennék, mint máskor. Igaz, hogy néha elkap a hányinger, de nem jön ki belőlem semmi. – mondta Amy egy kicsit bosszúsan.

- Csak arról van szó, hogy Jonathan azzal piszkálta Al-t, hogy ő nem közénk való és a családba sem látjuk szívesen. – vette át a szót Alec.

- Ezt komolyan gondoltad? A következményeket számba sem vetted? Te tudod a legjobban, hogy milyen érzékeny. Vagy csak ki akartad próbálni, mennyi érzelmet bírsz el? Rossz ötlet volt. – kelt ki magából Amy.

Nem láttam még ilyen harcias anyukát sem. Lehet, hogy csak a terhesség teszi Mindenki csendben kezdett el újra sétálni. Még egy-két percet láthattam őket, azt máris új helyszínre jutottam. Egy erdőben találtam magam, Bellával és Alannával. A két lány egymás mellett ült egy hatalmas fenyő alatt.

- Attól, hogy én nem vagyok olyan, mint ti, miért kell folyton ezzel zaklatnia?

- Hogy érted azt, hogy folyton? Már máskor is a fejedhez vágta ezeket?

- Igen, de nem akartam senkinek sem szólni róla, mert akkor azért nem hagyott volna.

- Ezentúl nyugodtan fordulj hozzánk segítségért, még akkor is, ha félsz tőle. Ha pedig tényleg fel akarod adni emiatt a farkas léted, az a te dolgod, de azt tudnod kell, hogy mi nem fogunk tudni semmit sem tenni annak érdekében, hogy hallhatatlan legyél. Habár…- nem tudta befejezni a mondatot.

- Tudom, de azt sem akarom, hogy a saját vérszerinti testvéred ellen kelljen fordulnod és azt sem, hogy Amy-nek és Chris-nek kelljen ezt csinálni. Komolyan elgondolkodtam már azon, mi lenne, ha feladnám azt, amit annyira szeretek, és amit még az én vérszerinti szüleimtől örököltem. Arra a következtetésre jutottam, hogy ezt soha nem fogom megtenni, még ha az életem múlik is rajta. Csak ez az egy dolog emlékeztet rájuk. Szomorúan mondom ezt de, ha így folytatódik nem lesz más választásom, mint hogy elhagyjalak titeket. Nem szívesen teszem meg és még a gondolatától is megszakad a szívem, de ha ez az egyetlen megoldás…

- Nem ez az egyetlen. Te is tudod, hogy van egy legenda és eddig minden stimmelt. Emlékezz csak vissza! Eljön majd egy lény, aki se nem ember se nem közétek tartozó, ti mégis befogadjátok. Nehézségek árán de beilleszkedik. A bőre bronzszínű lesz, a haja pedig fekete, mint a holdtalan éj. A hátán egy fekete kéz alakú anyajegyet találtok majd, erről ismerhetitek fel a legjobban. Ő lesz a kiválasztott. Ő lesz majd az, kit nem öl meg a méreg, mely a fajtáját elpusztítja. Az ég küldi majd, de sorsa meglehetősen magányos lesz. Árvának születik és egyedül, de nem támogatás nélkül kell véghezvinnie élete fontos tetteit, döntéseit. Képességekkel lesz megáldva és egy kedves családdal mely mellette áll a nehéz küzdelmekben. Segítsétek őt, hogy egyesíteni tudja a két népet, mely oly távol de mégis oly közel áll egymáshoz.

- De ennek nem igaz minden része. A kinézetem valóban és, hogy a fajtáink különböznek, de nincs semmilyen adottságom. Legalábbis olyan nincs, ami a küzdelmekben segítségemre lenne.

- Miért mondod ezt? Igenis vannak képességeid, amik segítenek utad során. Azt nem említik milyen akadályok legyőzésében lehet hasznos, de gondolj csak bele, amikor Alec bajban volt és te segítettél megmenteni, vagy amikor majdnem lelepleződtünk te voltál az, aki az adottságaiddal megóvtál minket. De még sorolhatnám az ilyen eseteket. Igaz, hogy nagy többségében minket mentettél, de volt, amikor saját magadon segítettél. Például az árvaházban, amikor…

- Kérlek ne beszéljünk azokról az időkről! Mi lenne akkor, ha valóban én lennék a kiválasztott? Mit kellene akkor csinálnom?

- Azt nem igazán tudom, de az biztos, hogy nem kellene feladnod a farkas életedet és mi is át tudnánk változtatni ha valami nagy baj történne. De akár egyszerre lehetnél farkas és közülünk való is.

- Rendben. De még akkor sem oldottuk meg a Jonathan által táplált ellenszenvet, amit az én irányomba mutat. Én megpróbáltam beszélni vele, közeledni felé, de mit sem törődött vele.

- De ha megharapunk, akkor már nem mondhatná, hogy nem vagy közénk való.

- Nem is tudom. Nem tartom valószínűleg. Lehet, hogy még jobban piszkálna.

- Bízz bennem. Beszélni fogok vele. Végül is az én testvérem.

- Remélem, hogy igazad lesz. De ha nem muszáj én nem változnék át. Nem csak a háromnapi fájdalom miatt, és nem azért, mert nem szeretnék jobban közétek tartozni, hanem, mert így is nagyon jól érzem magam. Lehet, hogy ez elég gyenge magyarázat, de nem tudom jobban megfogalmazni.

- Teljesen megértelek, vagyis megpróbálom. Viszont azt javaslom, hogy most menjünk vissza a többiekhez - félbehagyta a mondatot, mert egy látomása volt. - vagyis inkább jobb lesz, ha előttük érünk haza.

- Miért, mit láttál? – kérdezte Allana, miközben elindultak.

- Hát Alec és Jon nem éppen kíméletesen vezették le a feszültséget.

Valójában a látomás arról szólt, hogy Alec és Jonathan eléggé verekedtek és a végén mindketten sebesülten hagyták abba. Bella szerelmének a keze épp hogy a testén maradt, és a másik „fiú”is sok kisebb sérülést szenvedett.

A következő pillanatban már egy ház előtt álltunk Bloom-mal. Szinte már palotának lehetett volna nevezni, olyan nagy és gyönyörű volt. Alig volt időm megcsodálni az építményt kívülről, máris egy tágas nappaliban találtam magunkat. Belülről, ha lehet ezt mondani, még szebb és pompásabb terem tárult elénk. Míg én a látványban gyönyörködtem, Alec és Jonathan épp egy szócsata közepén tartottak.

-… Miért kell neked mindig mindenki fejében kutakodni? Ha csak bele olvasnál a gondolataimba vagy másokéba de, hogy el is áruld és ki is fecsegd, az már túl megy az erkölcsi határokon.

- Figyelj rám Jonathan Gray! Én nem tudom korlátozni a képességeimet, de ha tudnám is, akkor sem engedném, hogy ilyen vagy másmilyen helyzetekbe a saját szüleid szemébe hazudj. Apropó! Jó, ha tudod, hogy nem szoktam kifecsegni mások gondolatait. Engem sem tölt el nagy örömmel az, hogy állandóan a mások fejében lévő gondolatok vannak az enyémben is.

- Hát persze, te vagy Bella párja és a minta fiú a családban. Csak tudnám, hogy mivel loptad be magadat annyira a szívükbe. Mivel érdemelted ki azt, hogy téged jobban szeretnek, mint a saját gyermeküket?

- Tévedsz, nagyon nagyot tévedsz. Amy-ék téged és Bellát szeretnek a legjobban…

Nem tudta befejezni az elméletét, mert szerencsére az említett és Alanna időben érkeztek és megakadályozták a majdnem verekedést.

- Fiúk, fiúk azonnal álljatok meg! Hagyjátok abba ezt és legfőképpen verjétek ki a fejetekből azt, hogy verekedni fogtok! – mondta Bella eléggé hangosan, bár ahogy eddig észrevettem nem kellett volna a szuperhallásuknak köszönhetően. De azt is megértem, hogy biztosan dúlnak benne az érzelmek, hiszen a szerelme és a testvére közé kellett állnia.

Ekkor érkeztek meg Chris-ék, akik ugyan úgy érezhettek, mint lányuk.

Megint ugrottunk az időben. Szerencsére most is láthattam a naptárat, ami 1802-at jelzett. Ismét ez szüléshez érkeztünk, legalábbis ezt vettem ki a látottakból. A gyanúm hamarosan beigazolódott,, mert egy férfi jelent meg az ajtóban, kezében egy síró gyerekkel.

- Kisfiú. – mondta büszkén Chris, akire időközben ráismertem.

- El sem hiszem, hogy ez megtörténhetett. – mondta Bella. – Hihetetlen, de én nagyon örülök neki. Van egy új kisöcsém.

- Mi lesz a neve? – kérdezte izgatottan Jonathan. Gondolom időközben kibékültek, mert elég családias hangulat volt, bár lehet, hogy csak az esemény hozta őket így össze, de szívből remélem, hogy sikerült leküzdeni az ellentéteket. De míg én ezeket gondoltam ők már bent voltak az imént még szülőszobaként alkalmazott helyiségben.

- Lehetne Dean. – mondta határozottan, de legyengülve Amy.

- Nekem tetszik. – mondták egyszerre mind és elkezdtek nevetni.

7. fejezet - Látogatás

- Sziasztok lányok. – köszöntem, amikor visszaértem a kórtermembe és megláttam látogatóimat.

- Hello Alice! – ugrott a nyakamba Nina.

- Minek köszönhetem ezt a szívélyes fogadtatást? – kérdeztem, miközben megpróbáltam szabadulni húgom „gyilkos öleléséből”.

- Hát, mert nagyon-nagyon boldog vagyok. Elsősorban azért, mert bizonyos okokból kifolyólag a suli szünetet tart, másodsorban pedig, mert megismertem egy tök kedves fiút, aki mellesleg nagyon bejön nekem és kiderült, hogy én is neki. Képzeld elhívott randira is.

- Hát ez tényleg felemelő érzés lehet. Hova mentek? - annyira nem érdekelt, de nem akartam elrontani a jó kedvét.

- Moziba, a parkba, meg sétálunk egy kicsit. Amúgy nem itt Forksban, hanem Port Angelesben. Annyira izgulok.

- Azt el tudom képzelni.

- Nina, mindenki örül annak, hogy te örülsz, ne vedd sértésnek, de most Alice a fontosabb. – mondta Jane.

Örültem, hogy a húgom boldog, de egy kicsit szerintem túlzásba vitte ezt a dolgot. Jane észrevehette, hogy engem most nem nagyon érdekel ez a téma, hanem képzeletben teljesen máshol járok.

- Mi volt a vizsgálaton? Mondtak valami biztatót? – kérdezte Leila.

- Hát semmi különös nem volt. – leszámítva, hogy elájultam és a doki színt vallott. De ezt már csak magamba tettem hozzá. – A suliban mi volt?

- Mr. Black már nagyon hiányol téged. Azt mondta, hogy lehet, hogy a hétvégén bejön meglátogatni. Az új srác tisztára depressziós. Vagy véletlen egybeesés, vagy nem tudom, de mióta nem vagy suliban, az egész suli lehangolt, főleg az a fiú. Igaz, eddig sem volt valami bőbeszédű, meg nem is barátkozott, de most még szinte az órákra sem jár be. - mondta Jane.

- A tanárok is tisztára ki vannak akadva. Múltkor, amikor elmentünk moziba, még az úttestre sem léphettünk le, mert annyira féltenek bennünket… Ezt ők mondták. Szerintem tök dedó. – bosszankodott Lyra.

A délután további része azzal telt el, hogy ők meséltek, én pedig úgy tettem, mintha figyelnék. Azokban az órákban valahogy nem tudott érdekelni sem az, hogy mi történt a suliban, sem az hogy velük mi történt. Tudom, hogy illetlenség volt őket elzavarni, de most valahogy nem vágytam a társaságukra, ami elég érdekes volt, mert délelőtt alig vártam, hogy itt legyenek.

- Lányok, ne haragudjatok, de szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Tudom, hogy ez illetlenség, de nem mennétek most haza? – elég hülyén éreztem magam, főleg hogy Nina arcán megláttam a sértettséget.

- Hát ez szép, mondhatom…. – duzzogott húgom.

- Alice biztosan csak gondolkodni szeretne. – védett Jane.

- Aha, persze. – láttam húgomon, hogy nagyon nem tetszik neki a dolog, csak azt nem tudom, hogy azért, mert azt hiszi, hogy nem érdekelnek a pasi ügyei, vagy azért, mert szemtelenségnek tartja. De mondjuk, akkor sem kellene ennyire kiakadnia. Már mindenki távozott, kivéve Jane-t.

- Nem szeretnél beszélni róla? Mi volt a vizsgálaton? – kérdezte barátnőm.

- Hát ott semmi érdekes, csak Leo… – a Hamletben lévő lenni vagy nem lenni kérdést tettem fel magamban mondani vagy nem mondani változatban.

- Mi volt Dr. Parkerrel?

- Semmi. Csak valami ostobaságot hablatyolt. – ebben a pillanatban nem érdekelni, hogy a legjobb barátnőmnek hazudok. Vagyis még én sem fogtam fel, amit mondott. Úgyhogy nem is hazudtam annyira.

- Értem. Akkor miért vagy így kiakadva? Ne kelljen minden harapófogóval kihúzni belőled!

- Mikor a vizsgálatra mentem, történt valami, amiről nem akarok beszélni.

- De mégis mi? Mármint jó vagy rossz? Vagy valaki csinált veled valamit?

- Nem, semmi olyan nem történt, amitől tartanom/tartanunk kellene. Ne haragudj, de most tényleg szeretnék egyedül lenni, mert sok mindent kell átgondolnom.

- Rendben, de a házikat azért itt hagyom, hogy ne unatkozz. Nemsokára jövök. Addig is legyél jó.

- Rendben. Jane, megkérhetnélek, hogy anyut kérd meg, hogy hozza be az Twilight-ot?

- Természetesen. Szia.

- Szia.

Reméltem, hogy ha kezembe kerül imádott könyvem, mindent jobb színben fogok látni. Nagyon le tudott nyugtatni mindig is. Remélem ez most sem lesz másképp.

6. fejezet - Hihetetlen...

„Kedves naplóm. Már nagyon unom, hogy a fehér kórtermek, a folyósok és a vizsgálok közt járkálok, jobban mondva tologatnak. Sehova nem mehetek egyedül, mert néha kb. 3 naponta egyszer mindig elfog egy különös érzés és akkor mindent eltörök, szinte az akaratommal. Legutoljára az egyik monitor képernyője tört be. Ilyenkor legtöbbször ideges vagyok. Főképp, amikor a balesetre és az aznapi/esti éjszakára. Még mindig nem tudom felfogni, hogy lehet valaki ennyire felelőtlen. Nem szeretnék csúnya szavakat írni, mert ki tudja később kinek a kezébe kerülnek az én féltett kincseim. Remélem Nináék bejönnek ma suli után, mert sok mesélni valóm van számukra. Remélem, legközelebb már otthon írok. Puszilom magamat!”

Ránéztem az órára, ami fél kettőt mutatott. Lassan el kellene indulnom az orvosi felé, mert háromnegyedkor újabb kivizsgálásra megyek, csak tudnám miért. Dr. Parker nagyon aranyos, jóképű doki, de ugyan akkor elég titokzatos egy „alak”. Már szinte csukott szemmel eltalálnék az ajtóhoz, ami a vizsgálóba nyílik. Az utóbbi hetekben majdnem minden nap ellátogattam ide, persze nem önszántamból. Leo az orvosom azt mondta, hogy minél előbb túl leszünk ezeken a fránya vizsgálatokat, annál előbb szabadulok a fehér falak közül. Ebben az épületben nincs semmi értelmes dolog. Még netezni sem lehet. Megkértem anyut, hogy hozza be a laptopomat, de azt mondta, hogy nekem most sok pihenésre van szükségem. Gondolom nem akarta, hogy annak is valami baja essen. Már csak pár méter és elérem az ajtót, de hirtelen... Mintha a feketeség magával rántott volna és én a semmi közepére kerültem volna. Körülnéztem, de csak egy virágot láttam, ami lilán világított. Először azt hittem, újra rohamom lesz, de nem ez történt. Helyette valami sokkal izgalmasabb dolog következett. Életemben nem láttam még olyan gyönyörű jelenséget, mint abban a pillanatban. A növény hirtelen lángra gyúlt és egy tündér repült ki belőle, aki felém közelített és közben egyre növekedett.

- Üdvözöllek. Én Bloom vagyok, a tündérek királynője. Te pedig Alice vagy. - mondta, amikor odaért hozzám.

- Igen, de honnan tudod a nevemet és hol vagyok egyel talán?

- Most a dimenziók közt lebegünk. Ha lenézel és erősen koncentrálsz meglátod, hogy alattunk tátong a feketeség. Viszont most nem ez a legfontosabb teendőnk. Remélem nem félsz az ijesztő dolgoktól, mert most visszaviszlek téged a múltba és ott elég rémisztő dologok lesznek.

Válaszolni akartam, de már nem volt rá időm. A következő pillanatban már egy 16. századbeli faluban voltunk, ahol véres háború folyt. Ahogy körbenéztem észrevettem egy fiút, aki olyan ismerős volt és egy lányt. Gondolom menekülni próbáltak, mert a hegy felé futottak, ahol csend honolt. A következő pillanatban egy újabb színhelyen voltunk. Valami barlangféleség lehetett, ahol az előbbi fiú és a lány épp veszekedtek. Azt nem tudtam meg miért, mert kérdezni akartam, de megint ugrottunk az időben. Most egy kastélyban voltunk. A király egy ajtó előtt járkált. Nagyon ideges lehetette, mert ahányszor a szobából akár csak egy alig hallható hang jött, ő egyből ott termett. Rájöttem, hogy én bemehetnék a szobába, mert eddig sem láttak, gondolom, ezután sem fognak. A teremben a már harmadszorra látott kisasszony épp szült. Amikor jobban körülnéztem, megpillantottam még a srácot is és még vagy 10 szolgálót. Hamarosan világra jött a gyermek. Gyönyörű kislány volt, szőke, göndör tincsekkel és a szeme olyan volt, mint az éj. Se nem kék, se nem fekete, valahol a kettő között. Hirtelen arra gondoltam, hogy mi történt a családdal később. Pár másodperc alatt egy kis kunyhóban voltam, ahol a már előbb is látott gyermek kész hölgy lett.

- Bella, kérlek, gyere azonnal! – hallottam egy fiú hangját.Alig hittem a szememnek. Olyan sebességgel mozgott, hogy azt követni sem lehetett.

- Igen. Mit szeretnél?

- Amy, vagyis anya elment. Azt mondta, hogy egy ideig biztosan nem jön haza, mert…

- Mi mert…?

- Hát az történt, hogy apa meg ő megint összekaptak. Most a mi biztonságunk volt a téma.

- Ez nem lehet igaz. Miért kell mindig mindenkinek a mi egészségünk miatt aggodalmaskodnia, mikor tudják, hogy mik vagyunk.A következő pillanatban egy fekete-fehér képet láttam magam előtt, ahol egy nő épp valami vagy valaki elől menekült.

- Anya bajban van. – mondta Bella. Ismét feketeségben voltam. Hát ez nem lehet, hogy velem mindig az izgalmas részeknél történik valami.

- Sajnálom, de most menned kell. Majd legközelebb találkozunk, addig próbálj meg nem idegeskedni. – mondta Bloom.

- Alice, hallasz engem? – kérdezte valaki, egy másik irányból.

- Igen. Mi történt velem? Ugye nem romboltam ismét? Ha igen, akkor előre is bocsánat.- kérdeztem kicsit kómásan.

- Nyugodj meg. Itt vagy az irodámba. Nem szédülsz, vagy nem fáj semmid?

- Nem. De mi történt?- Épp eléd akartam menni, hogy ne egyedül sétálj, már nyitottam az ajtómat, de akkor hirtelen összeestél a folyosó közepén. Azonnal odafutottam, de mikor hozzád akartam érni, valami lila burok képződött körülötted és nem engedett senkit és semmit a közeledbe. Vagy 2 órán keresztül komában voltál, azt hiszem.

- Ezt hogy érti, hogy „azt hiszem”? Nem tudja megállapítani, hogy komába estem, vagy nem?

- Al, nyugodj meg, mert az nem segít, hogyha idegeskedsz. Tényleg nem tudtam megállapítani, de még most sem tudom, mi történt. Ha elmondanád, sokat segítenél. – mondta kedvesen.

Nem hiszem, hogy ha tényleg mindent elmondanék, nem vinnének elmegyógyintézetbe. Eddig sem számoltam be semmi ilyenről. Sem az álmokról, amik úgy festenek, mintha valódiak lennének, sem pedig a dühkitöréseimről.

- Hát nem is tudom, olyan érzés volt, mint ha a feketeség magával rántana, és nem engedne el. Másra nem nagyon emlékszem. – mondtam el a féligazságot.

- Hát ez nem valami sok. Másra biztosan nem emlékszel? Min gondolkodtál, vagy mit éreztél, mielőtt kómába estél?

- Épp azon törtem a fejem, hogy én milyen szerencsétlen vagyok. Mindig minden szörnyűség velem történik. Meg már nagyon szabadulni akartam innen, mármint a fehér falak, folyosók, vizsgálók és kórtermek közül.

- Lehet, hogy ismét egy erősebb érzelemhullám ragadott el. Végezzük el a vizsgálatokat, aztán visszamehetsz a szobádba pihenni.

- Mintha az az én szobám lenne. – dünnyögtem alig hallhatóan, de valószínűleg meghallhatta.

- Tudod, hogy értettem. Amúgy meg orvos vagyok, nem pedig süket. Elhiszem, hogy nyomasztó itt, de a te érdekedben nem engedtünk még haza. Minél előbb felépülsz, annál előbb hazamehetsz.

- Tudom, de akkor is… Maga nem is érheti, hogy én mit érzek.

- Igazad van, nem nagyon értem, hogy mi történik veled és, hogy min mész most keresztül, de engem is épp annyira nyomaszt ez a hely, mint téged, vagy akárki mást. Azért vagyok én a kezelőorvosod, mert első sorban pszichiáter vagyok, másodsorban, mert valami különleges érzés fogott el, amikor megláttalak. Kérlek, ne értsd félre, nem olyan, mint amire a legtöbb ember ilyenkor gondolna. Nem éreztem semmiféle vonzódást, kivéve egyet, amit nem tudok megmagyarázni. Olyan volt, mint a szerelem első látásra, de ez nem az volt. Ez valami különlegesebb, összetettebb érzés volt. Azóta, amikor összeesel, vagy valami bajod esik szinte mondhatni, mentálisan én is érzem. Tehát valamilyen szinten tudom, hogy mit élsz át.

- Ezt eddig miért nem említette?

- Mert nem tudtam, miképp reagálnál. Amúgy nem hagyhatnánk el ezt a magázódást a részedről? Nem vagyok én olyan öreg, hogy magáznod kellene.

- Rendben. Nem siethetnénk egy kicsit azokkal a fránya vizsgálatokkal? Nemsokára jönnek anyuék és minél több időt szeretnék velük tölteni.

- Rendben. – mondta, majd elvégezte orvosi teendőit.

5. fejezet - A buli, ami ... (második rész)

- Akkor irány a garázs.

- Menjünk.

Már épp indulni akartunk, amikor egy száguldó őrült hajtott az útra. Nem volt időnk félreugrani. Persze, senkinek nem lett baja. Senkinek, kivéve engem. Alig pár másodperc múlva, amikor a fejembe, az ijedség helyére a fájdalom kúszott, csak akkor jöttem rá, hogy a száguldó autó szépen elcsapott.

- Alice, jól vagy?

- Mi történt?

- Fel tudsz kelni? - Al, mondj már valamit! Nem hallod?

- De hallom. Nem tudom mozgatni a lábaimat. – akartam mondani, de hang nem nagyon jött ki a számon. - Most mit csináljunk? – kérdezte Nina a többieket kétségbe esetten. - Én hívom a mentősöket, te hívd a szüleidet. – mondta Jane.

- Kölcsön adja valaki a telóját, mert az enyém lemerült?

- Tessék itt az enyém. – hallottam Yasmine hangját.

- Alice, adj valami életjelet, kérlek!

Próbáltam megmozdítani a kezemet. Szerintem sikerülhetett, mert Lyra egyből szólt a többieknek, hogy életben vagyok. Hallottam, ahogy Jane beszél valakivel. Valószínűleg a mentősökkel.

- Haló. Jane Lovegod vagyok. Egy baleset történt a Black House-tól két utcányira.

-…

- Igen, észak felé. Egy barátnőmet elütötte egy autó.

-…

- 17 éves. A neve: Alice Darwin. Nem nagyon mozdul. Mi sem mozgattuk. Életjelei vannak, és a karját is fel tudja egy kicsit emelni. Egyéb jelet nem vettünk észre.

-…

Letette a telefont, vagyis szerintem, mivel nem láttam semmit. Egy ideig nem hallottam semmit. Úgy körülbelül 2-3 perc múlva pár ember jött felénk. Nem nagyon tudtam megállapítani, hogy kik voltak, de az biztos, hogy egy nő és egy férfi. Eléggé siettek.

- Alice, kicsim, jól vagy?

- Mi történt? – Kérdezte egy férfihang, ami apáé volt.

- Hát először elmentünk a Black House-ba. Ott találtunk egy feliratot, hogy a buli itt lesz. Sokat hezitálunk, hogy eljöjjünk, vagy ne, de végül elindultunk ide. Mint látod nem kellett volna sok, hogy elérjük a célunkat, de egy őrült behajtott az utcába. Mi sikeresen elugrottunk a kocsi elől, de ő már nem tudott, így elütötte a kocsis. Miután észrevettük, hogy nem nagyon mozdul, egyből hívtuk a kórházat, hogy küldjenek ki egy mentőkocsit. Nina meg titeket hívott. A mentő hamarosan megérkezik. – mesélte Jane.

- Köszönjük, hogy ilyen gyorsan reagáltatok.

- Anya, apa!- próbáltam mondani.

Ez elég halkra sikeredett, még én sem nagyon hallottam. Megpróbáltam kiabálva.

- Igen, kicsim? Hogy vagy? Na, ez hülye kérdés volt.

- Drágám, mid fáj?

- Nem nagyon tudok beszélni és mozogni sem. – az utolsó szavakat, szerintem már épp, hogy csak hallották, mert kiabálnom kellett, hogy megértsék, amit mondok és már nem sok erőm volt.

- Ha így van, akkor ne beszélj sokat. Nemsokára itt lesznek a mentők, aztán majd szépen helyreráznak.

- Kai, hogy tudsz, még ilyenkor is humorizálni?

Hamarosan valami szirénaszerű hangot hallottam. Valószínű, hogy a mentősök jöttek, mert mindenki mozgolódni kezdett.

- Jó estét! Mióta van itt a sebesült?

- Jó estét! Úgy 15-20 perce.

- Nagyon jól tették, hogy nem mozgatták. Az sem volt rossz ötlet, hogy valamivel melegen tartsák a lányt. – mondta a mentős.

- Alice, hallasz engem? Ha hallasz, szorítsd meg a kezem.

Gondoltam, hogy az úr a másik életmentő lehetetett, mert elég szakszerűen vizsgált közben. Persze, hogy hallottam, ezért megszorítottam az ujját.

- Jól van. Tudsz beszélni?

Nem tudtam, mit csináljak, ezért megszorítottam újra a kezét, de most kétszer.

- Nem? – kérdezte. Rájöttem, hogy a legkönnyebben, és fájdalom mentesebben úgy kommunikálhatok, ha jeleket adok. A filmekben is az egy- két kopogás és szorítás szokott ilyen helyzetekben a megoldás lenni, úgyhogy újból megszorítottam az ujját, de most csak egyszer.

- Rendben. Akkor játszuk azt, hogy egy szorítás igen, kettő nem. Tehát akkor nem tudsz beszélni, hallod, amit mondunk és… Ki tudod nyitni a szemedet?

Megpróbáltam, de nem sikerült. Mást sem nagyon tudtam csinálni, csak a jobb kezemet mozgatni, de azt is csak egy kicsit. Két szorítás.

- Értem. Akkor most beviszünk a kórházba. - Gondolom önök is be szeretnének jönni. – mondta a másik mentős. - Igen. Ez magától értetődő.

- Akkor kérem önöket, hogy mielőtt bejönnének, hozzanak ruhákat és tisztálkodási eszközöket a hölgynek. A legfontosabbat majdnem elfelejtettem. A kisasszony iratait is hozzák be.

- Természetesen. – mondat apa. Észre sem vettem, hogy beraktak a mentőautóba. Arra eszméltem, hogy valaki beszél hozzám.

- Én annyira sajnálom. Nem akartam, hogy ide kerülj, de muszáj volt valamit cselekednem. Nem hagyhattam, hogy a vesztedbe menj. Nem tudom, hogy éljem túl, ha elveszítelek… - hirtelen félbehagyta a mondandóját. A következő pillanatban már csak azt vettem észre, hogy valaki kimegy az ajtón. Pár pillanat múlva egy nővér jött be.

- Alice, mi a baj? – kérdezte egy kedves hölgy. - Kicsim felébredtél? – hát persze. Gondolhattam volna, hogy anya mindig a szobámnál van.

- Én…én nem csináltam semmit.

- Akkor ki nyomta meg, a nővérhívót?

- Valaki volt itt. Azt hiszem, egy fiú lehetett. Mikor felébredtem, azt vettem észre, hogy valaki beszél hozzám. – azt nem mondtam el, hogy mit mondott. - Szólok Dr. Parker-nek, hogy felébredtél. Addig magatokra hagylak titeket anyukáddal. - Hogy vagy? – kérdezte.- Egész jól. Mi történt? Hol van apa? - Apád elment dolgozni. Valakinek azt is kell, ha már én itt vagyok melletted. Mennyire emlékszel a múlt hét péntekre?

- Péntekre? Milyen nap van ma?

- Péntek. Egy hete komában voltál.

- Annyira emlékszem, hogy elütött valaki, aztán jöttek a mentősök meg ti. A többi már csak haloványan ugrik be.

- Hát, miután behoztak és mi is beértünk, az orvosok egy csomó vizsgálatot elvégeztek rajtad. Még a műtét is szóba jött a szemed miatt, de miután szombaton elájultál, aztán felébredtél már ki tudtat nyitni. Úgyhogy, nem volt szükség a műtétre. Vasárnap összeestél. Dr. Parker a kezelőorvosod azt mondta, hogy komába estél. Próbáltak felébreszteni, de nem sikerült nekik. Apád, én, Nina és a többiek nagyon izgultunk érted. A lányok nem akartak hazamenni. Mindig volt valaki az ágyadnál. A legtöbbet Nina és Jane töltötte itt. Én csak az utóbbi pár napban tudtam elszabadulni a munkahelyemről. De minden este itt voltam melletted és beszéltem hozzád. Ma is csak fél órára mentem el, mert Dr. Parker beszélni szeretett volna velem. Ez alatt az idő alatt jöhetett be hozzád az a fiú.

- Hány óra van?

- Háromnegyed kettő.

- Odaadnád a mobilomat?

- Persze. Kimenjek?

- Megköszönném. - nem szoktam ilyet kérni anyától, de most jól jött, hogy megkérdezte.Tárcsáztam a számot. Szerencse, hogy már vége volt a tanításnak. Egy csörgés, két csörgés…

- Igen?

- Szia Jane. Alice vagyok.

- Te felébredtél? Mikor? Szólok a csajoknak. Lányok Alice az. – hallottam az utóbbi mondatot egy kicsit halkabban.

- Al. Szia. Nina vagyok. Annyira örülök, hogy felébredtél. Azonnal bemegyünk hozzád.

- Rendben, de vigyázzatok magatokra, mert nem szeretném, hogy ti is ide kerüljetek.

- Meglesz. Szia.

- Szia.

Letettem a telefont.

- Remélem, hamarosan itt lesznek. Addig is, megpróbálom elütni valamivel az időt.

5. fejezet - A buli, ami ...

Mivel gyalog mentünk eltartott egy darabig, amíg elértük a Black House-t. Pontosabban jó fél órát sétáltunk a sötétben.

- Szerintem mi vagyunk az elsők. – mondta Yasmine.

- Ezt meg miből gondolod?

- Hát mivel nem hallani a lányok sikítozó hangját, és zene sincs, ezért elég nyilvánvaló, hogy még nem kezdődött el a buli, ami azt jelenti, hogy nem lehetnek valami sokan… - magyarázta.

- Jól van már értjük. Köszönjük, hogy megosztottad velünk, buliba alig járó csajokkal az éjszaka rejtelmeinek egy részét.

- Szívesen máskor is, de azért nem kellene gúnyolódni Alice.

- Én nem is gúnyololódtam. Csak megállapítottam a tényeket. Nah, akkor, ha mi vagyunk az elsők irány befelé!

Mint az elmegyógyintézetből szabadult betegek, úgy rohantunk az épület felé. Mikor az ajtóhoz értünk, megtorpantunk. Arra ez a felirat volt írva:

Bocsi mindenkinek, de a bulit áttettük a jövő hétre…Ha valaki mégis bulizni akar, akkor két utcával arrébb lesz egy kisebb összejövetel… Gyertek a hang után...

- Hát ez tök jó. Egyszer jövünk szórakozni, de akkor is lefújják. Én nem fogok elmenni a másik helyre. - Én sem. Elég volt idáig eljönni. - Egyet értek.

- Nem értelek benneteket. Én személy szerint szívesen elmennék. Amúgy Lyra te mióta vagy ilyen kis anyámasszony katonája? Te mindig benne vagy minden őrültségbe. Alice, te sem jössz?

- Nem kösz. Inkább menjünk vissza hozzánk, és csináljunk ott egy csajos estét.

- Hát jó. Szavazzunk. Ki akar visszamenni? Egy, kettő, három. Ki akar elmenni a másik buliba? Egy, csak én akarok menni? A többiek? Ti mit akartok? Csak nem maradtok itt csövezni?

- Hát én elmennék veled, de nem tudom…

- Hogy lehetsz ennyire felelőtlen Nina? Pont az ilyen kis csajokat várják ott, mint amilyen te vagy. – keltem ki magamból.

- Én is inkább mennék. Amúgy meg sem én, sem Nina nem pisis már. Igenis elmehetnénk. Egyszer adódig ilyen az életben.

- Ezt úgy mondod, mintha máskor nem jöhetnénk el bulizni. Amúgy nem tudom, mit szólna az anyukád, ha hétfőn lemennék hozzá a rendelőbe, és elmondanám, hogy mit csináltál szombat este. Szerintem, nem örülne neki.

- Jól van. – szakított félbe Yasmine. – Nina és Leila mellettem. Lyra és Jane melletted. Az akárhogy is számolom, három-három.

- Várjatok! Szerintem sem olyan nagy dolog, ha nem itt, hanem két utcával arrébb szórakozunk. - Ez a beszéd. Mégsem kellett csalódnom benned Lyra. Tehát így akkor ketten maradtatok.Jöttök, vagy hazamentek?

- Megyünk. – mondtuk egyszerre Jannel. Elindultunk, bár nekem nem sok kedvem volt. Útközben viszont feloldódtam. Már csak barátnőmet kellett valahogy „jobb kedvre” deríteni.

- Csajok, tudjátok, mit csinál a kaméleon, ha berakjátok a sütőbe?

- Nem.

- Hát beleolvad a környezetébe.

Mindenki nevetni kezdett, mindenki leszámítva azt, akinek nevetnie kellett volna. - Mi a baj Jane? Nem szoktál ilyen lenni. Azt nem mondom, hogy egy kisördög szoktál lenni, de azért ennél nagyobb hülyeségekbe is belementél már.

- Igen, de most nem vagyok hangulatomnál.

- Na, akkor jól van. Mármint nincs jól, de majd feldobunk.

- Ne is fáradjatok. Szerintem ma ilyen napom volt.

Az út további részében nem nagyon beszélt senki. Elértük az említett utcát, már csak a házat kellett megtalálni. Mivel állítólag nekem volt a legjobb hallásom, azért mindenki rám hagyatkozott. Éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel, de nem törődtem vele. Pár perc múlva meghallottam a zenét. Vagyis inkább valami hangos dübörgést, ami nem igazán mondható zenének.

- Csajok, nekem nagyon rossz előérzetem van. – mondtam.

- Talán nem gondoltad meg magad? – kérdezte gúnyosan Yasmine. - Ha tudni akarod akkor igen. De nem azért, mert beszari alak vagyok, hanem azért, mert általában bejönnek a megérzéseim. - Te és a megérzéseid… Hát engem nem győztél meg. Ha most megint elkezdünk veszekedni azon, hogy menjünk, vagy maradjunk, akkor én megyek. - Nekem mindegy. De ha valami gond lesz, akkor majd sajnálkozhattok.

Nagyon ki vagyok akadva Yasmine-ra. Igaz, hogy elég nagy ribanc, de akkor sem kellene így viselkednie. Különben sem szokott ilyen lenni. Végre megérkeztünk. A ház kertjében egy tábla állt, amin egy felirat volt.

Gyertek a garázsba….