10. fejezet - Én vagyok elmebeteg, vagy mindez megtörténhet? 2. rész

Hát ez szuper! Na jó. Ha tényleg igaz, amit leírt ez a bizonyos Anonymus, akkor nem pazarolhatom el az időmet. Ha nem mehetek vissza az egyes időkbe, akkor az tűnik a legjobbnak, ha a jelennel kezdem, így megérthetem a hátterét a dolgoknak, ha utána a múltba megyek. Amilyen feledékeny vagyok, úgyis elfelejteném az apróbb részleteket, ha a két időzónát felcserélném.

Akkor sikeresen megbeszéltem magammal a dolgokat.

1. a „Jelen”

2. a „Múlt”

3. a „Jövő”

Nagyon felpörögtem. Ez így nagyon nem lesz jó. Muszáj valamivel rögtön lenyugtatnom magam, vagy semmire sem fogok tudni koncentrálni.

Csukd be a szemed és gondolj arra, amikor lebegtél a nagy semmiben!

- Van itt valaki? – semmi válasz. Már képzelődöm is. Akkor tényleg elmebeteg vagyok.

Nem képzelődsz. Hallgass rám és én segítek legyőzni az akadályokat.

- Anonymus?- nem mondtam semmit, mert nem akarok skizofrén-nak tűnni. Tudom, hogy senki nem lát, de mégis…

Igen, én vagyok az. És még mielőtt feltennéd a következő kérdésedet, hallom a gondolataidat. Biztosíthatlak afelől is, hogy nem vagy sem elmebeteg, sem skizofrén.

Rendben. Én megbízok egy ismeretlen emberben, vagy ki tudja milyen lényben, aki ráadásul turkál a fejemben! Alice, neked teljesen elment az eszed. Akár épelméjű vagyok, akár nem, nem húzhatom tovább a dolgokat. Muszáj belépnem az egyik ajtón, vagy örökre itt ragadok.

Amíg ezeket átgondoltam a testem önálló életre kelt. Már az első ajtó előtt voltam. Felpillantottam, hogy biztosan a jó helyre megyek-e.

”Jelen”

Teljes magabiztossággal nyitottam ki az ajtót.

Sikerülni fog! –hallottam a biztató hangot a fejemben.

Végül megtettem az első lépést a rejtélyes messzeségbe. Még egy lépés, és még egy és még egy, aztán valami magával rántott. Nem ijedtem meg, nem is féltem. Rábíztam magam a titokzatos légörvényre, amibe kerültem. Komában vagyok, tehát semmi bajom nem eshet- gondoltam először aztán elbizonytalanodtam. Mi van, ha valamelyik kaland során valamilyen módon megsérülök? Úgy fogok meghalni, hogy senkitől sem búcsúzhattam el. Már a gondolattól is könnyek gyűltek a szemembe és egy áruló csepp végiggördült az arcomon. Lecsuktam a szemem, hogy semmit és senkit ne lássak.

Semmi okod az aggodalomra Alice! Nem eshet bántódásod. Nem fogsz meghalni. Jobb lesz, ha befejezed a sírást és kinyitod a szemed. Megérkeztünk.

Váratlanul elállt a könnyözön. Felpattantak a szemeim és megláttam Őt. Miután jobban szemügyre vettem a környezetet rájöttem, hogy otthon lehet a családjával. Ott volt Bella, Amy, Jonathan és Alec is. Hamarosan meghallottam bámulatos hangjukat. Már megint vitatkoztak.

- Tudom, hogy nem kellett volna, de nem bírtam uralkodni magamon. Olyan… olyan lehetetlen helyzet volt. – komolyan gondolta, amit mondott, ebben teljesen biztos voltam. Kíváncsi voltam, hogy eredetileg mit akart mondani, amikor félbeszakította a mondanivalóját.

- Figyelj Dean! Én tudom, mi jár a fejedben és látom, mit éltél át. Az is hihetetlen, hogy csak, ismétlem csak ennyi történt. Alice-nek sem lesz semmi baja az ájuláson kívül. Most épp Anonymus-szal van, vagyis semmi okod az aggodalmaskodásra. Bella látni fogja, ha valami történni fog és akkor egyből tudatja majd veled.

- Igaza van Alec-nek. Felesleges ezen rágódnod. Mindannyian megértünk téged. Szerencse, hogy nagyobb baj nem történt. Bloom és a többiek úgysem engedték volna, hogy meghaljon. Tudom, hogy ez nem megnyugtató válasz, de annak senki sem örül, ha önostromlásba kezdesz. Sem én, sem Chris nem fogunk ezért megróni.

- Miért kell minidig megvédeni őt? Ha én csináltam volna, már rég leszúrtatok volna. – vágott Amy szavába Jonathan.

- Nem értelek téged Jonathan. Most azért húztad fel magad, mert Dean majdnem leleplezett minket, vagy, mert az bánt, hogy nem büntetik meg, nem kiabálnak vele?

- Bella drágám, tökéletesen átlátod a dolgokat. Úgy gondolja, igazságtalanok vagyunk vele. Amikor ő csinál valami rosszat, akkor sosem érti meg őt senki, de ha másról van szó, mindenki elnéző. – mondta Alec, majd szenvedélyes csókot lehelt szerelme ajkára.

Kinyílt az ajtó, de senkit sem láttam bejönni rajt. Aztán hirtelen Alanna is ott volt a többiek között. Jonathan viszont épp az ajtó felé igyekezett.

- Jon… - kiáltott Amy a fia után, de az már eltűnt.

- Jobb lesz, ha utána mész. Legalábbis, ha nem akarod, hogy jelenetet rendezzen. – tanácsolta Bella anyja felé fordulva.

Ismét magával ragadt az a bizonyos örvény. Minden elfeketült, de most csak egy pillanatra. Amikor ismét világos lett Dean-t pillantottam meg. Valami szobaféleségben volt. Egy csomó könyv, CD és DVD sorakozott az egész falat beborító szekrényen. Az ajtóval szembeni oldal egyetlen nagy üvegablakból állt. Az egyik sarokban egy hifi berendezés ékeskedett, mellette egy asztal és egy csúcs-modern számítógép meg pár kütyü. A másik sarokban egy fehér francia ágy rajta pár könyv, CD és egy csomó párna és Ő. A szoba csúcspontja.

Közelebb mehetek? Kérdeztem magamban, persze nem magamtól vártam a választ.

Természetesen. Hallottam a várt választ.

Engedtem a vonzalomnak és lekuporodtam mellé az ágyra. Ekkor meglátta, hogy mit szorongat a kezében. Egy fényképet. Egy fényképet, amin történetesen én vagyok, nyáron Jane szüli napi buliján és nem éppen a leghosszabb ruhámba. Ez a kedvenc képem.

Hogyan került ez hozzá? Hiszen otthon volt az éjjeliszekrényemen.

Mialatt a hiába várt válaszra vártam szemem Dean és a kép között cikázott.

- Drága Alice! Sajnálom, amit a kórházban tettem. Képtelen voltam uralkodni magamon. Azt végképp nem viselném el, ha nagyobb bajod esne. Elég gondod van így is. Annyira szeretném, ha tudnád, mit érzek irántad, de nem lehet. Különben is miket beszélek?! Egy olyan gyönyörű lány, mint te, biztosan nincs egyedül. Boldog párkapcsoltban élsz, és semmi gondod nincs, leszámítva azt, hogy egy idióta elgázolt és most szenvedned kell. A legszörnyűbb, hogy az az idióta én voltam. Én tehetek arról, hogy majdnem meghaltál. Csak az vígasztal, hogy így meg tudtalak menteni azoktól a vadállatoktól. Ha bekövetkezett volna, amit Bella látott, lehet, hogy rosszabb lenne, mint most. Miért is nem hívtalak fel akkor este? Ha elhívlak valahova, kettesben… Bár valószínűleg nemet mondtál volna. Tudom, hogy most is itt vagy és minden szavamat hallottad. Érzem a jelenlétedet. Valószínűleg soha többé nem akarsz majd látni most, hogy már tudod az igazságot, amit megértek. Jah és bocs, hogy elloptam a fényképedet. Legalább ennyi maradjon belőled nekem.

Tényleg meg kell még emésztenem a dolgokat, de az érzéseim akkor sem változnak meg. Ezt még tisztáznom kell vele.

- Szeretlek… és nem mondtam volna nemet. – így, hogy nem látott, könnyebb volt kimondani, mint ha ott állt volna előttem. Nem voltam benne biztos, hogy meghallotta, de bizakodtam.

- Én is szeretlek. Mindennél jobban. De most sajnos menned kell. Amikor felébredsz, ott leszek. – ígérte.

Egy gyors puszit adtam arcára és az örvény ismét magával rántott.