11. fejezet

Csak álltam ott és hulltak a könnyeim. Nem tudom, hogy most miért sírok, de jól esik. Pár percig így voltam, aztán minden elsötétült és Bloom ott volt előttem. Közelebb léptem hozzá majd megöleltem. Olyan erősen öleltem, ahogy csak tudtam. A könnyözön most már megállíthatatlan volt. Nem tudom meddig voltunk így, de végül befejeztem a sírást és Bloom-ot is elengedtem.

- Jól vagy Alice?

- Persze. Csak jó volt kiadni magamból. Ez egy kicsit sok volt egyszerre. – egy kis szünetet tartottam. – Kérdezhetek valamit?

- Nyugodtan. De gyere előbb üljünk le.

Egy kisebb szobába vezetett, amit eddig észre sem vettem. Volt ott egy asztal, körülötte székek és megvilágítás, amit a millió gyertya szolgáltatott tökéletes volt. Harmóniában volt minden. Leültünk egymás mellé. Nem tudtam, hogyan is kérdezzek rá a dologra és, hogy mit is kérdezzek. Végül Bloom törte meg a csendet.

- Kérsz egy teát, vagy esetleg valamit inni?

- Köszönöm, a tea jó lesz.

Felállt és kiment az ajtón, majd pillanatok múlva egy teli tálcával jött vissza. Mindkettőnknek öntött a gőzölgő italból, majd helyet foglalt a mellettem lévő széken.

- Szóval, mit szeretnél megtudni?

- Hát először is, hogy miért csak a jövőben látott Dean? A többiek hogy-hogy nem vettek észre? Sem a 2056-os énem, sem a Cullen család?

- Nos, Dean azért csak a jövőben látott, mert ha úgy vesszük, addig mindig láthatatlan voltál, ami együtt jár azzal, hogy nem változtathatsz a dolgokon. Biztosak voltunk abban, hogy könnyen bezavarhat, ha valaki kettőt lát belőled egy időben, és abból nagy kavarodás lett volna. Másrészt pedig így észrevehetetlen voltál, és mindenkit olyannak láttál amilyen és nem álcázva. A jövőben is csak azért beszélhettél Dean-nel, hogy lásd milyen következménye lesz majd egy bizonyos döntésednek.

Vártam, hogy folytassa és elmondja, melyik döntésemre kell majd figyelnem és, hogy jól döntöttem-e vagy jól fogok-e majd dönteni, amikor elérkezik az idő, de ő e helyett csak ült és iszogatta a teáját. Pár percig ültünk egymással szemben, mindketten a gondolatainkba merülve, aztán hirtelen támadt egy ötletem.

- Ez a bizonyos döntés, amiről az előbb beszéltél, az, hogy elhagyom-e majd a férjemet? Az, aminek az előzményeit nem láttam, csak a következményeit? Hogy 63 évesen is úgy fogok majd viselkedni, mint egy lázadó tini, aki csak a saját gondjaival foglalkozik, és nem úgy, mint egy érett felnőtt nő? – muszáj volt befejeznem, mert már nem volt elég levegőm és azt vettem észre, hogy kiabálok Bloom-mal, pedig ő semmi rosszat nem is tett, egyszerűen rajta vezetem le a feszültséget.

Idegileg és érzelmileg a padlón voltam, ha nem lejjebb. Azt hittem, hogy meg tudok birkózni ezzel az egésszel, de most jöttem rá, hogy mégsem. Túl sok ez nekem. Természetfeletti lények, időutazás, az meg nem szűnő migrén, ami azóta gyötör, mióta megismertem Bloom-ot, ez a sok titokzatos dolog, Anonymus, és hogy egyszerűen semmire sem jövök rá. Sehol egy kapaszkodó, ami reményt adna, sehol egy lelki társ, aki segítene a dolgokat megvilágítani, és az egyetlen embert, vagyis lényt,- akinek kiönthetem a lelkem, aki előtt nem kell titkolóznom- is megbántom. Ezek után biztosan véglegesen elege lesz belőlem és soha többé nem fog elhozni erre a sötét, de békés helyre, ami már teljesen a szívemhez nőtt. Ha most ő is elhagyna, totális roncs lennék. Őt nem veszíthetem el. Tudom, hogy nem rég óta ismerem, és hogy alig tudok róla valamit, de előtte nem kell titkolóznom, feltétlenül megbízom benne, akár az életemet is rábíznám, mindig készségesen meghallgat, tanácsot ad, és válaszol a kérdéseimre, már amelyikre. Ő a fény a sötét éjszakában, a fonal a labirintusban. Olyan, mintha a második anyukám és a legjobb barátnőm lenne egy személyben. Én mégis megbántom őt. Önző vagyok, és csak magammal törődöm, pont, mint egy tini.

- Alice, ne emészd magad. Tudom, hogy nem akartál kiabálni, és megértelek. Amikor én voltam ebben a helyzetben, én is ezt tettem. Tudom, hogy most nehéz, és bonyolult minden, de idővel rendeződnek a dolgok. Nem mondom, hogy napokon belül minden olyan kérdésedre fény derül, amit most még sűrű homály borít, de szépen lassan az összes rejtély megoldódik. Higgy nekem, én tapasztalatból beszélek. És felesleges bocsánatot kérned, mert semmit nem tettél, amivel megbántottál volna. Nem vagyok én olyan érzékeny lélek, mit amilyennek látszom. Most pedig kérek egy ölelést.

Nem hittem a fülemnek. Nem haragszik rám, sőt még ő szabadkozik. Sohasem fogom megérteni. Amíg öleltük egymást azon gondolkodtam, hogyan értette azt, hogy amikor ő volt az én helyzetemben. Az lesz a legegyszerűbb, ha megkérdezem és nem agyalok tovább rajta.

- Bloom, elmagyaráznád, hogy mit értettél az előbb, hogy te is ezt tetted?

- Bármilyen hihetetlenül is hangzik, pár száz éve én is ugyan ezt éltem át. Nekem is megjelent az akkori tündérkirálynő, Karoline, aki a szárnyai alá vett, ugyan úgy utaztam az időben, és megannyi kérdésen agyaltam. Találkoztam egy helyes, rendes fiúval és beleszerettem. A családja befogadott, feleség lettem, anya lettem, de válaszút elé állítottak. Nagyon nehéz volt meghozni a döntést, de sikerült, amit már nagyon bánok. Ezer halál is kellemesebb lett volna, mint hogy lássam meghalni a családomat. Inkább velük tartottam volna a pokolba is, de nem hagytam volna magukra őket. Gyáva voltam és megfutamodtam, mint egy felelőtlen tini, ahogy ma mondják. Ha újra kezdhetném, biztosan nem beszélgetnél most velem. Már rég a föld alatt lennék. – egy kis szünetet tartott, vagy azért, hogy feldolgozzam a hallottakat, vagy, mert fájdalmasak voltak az emlékek. Pár perc csend után folytatta. – Karoline is beszélgetett velem, rögtön az időutazásom után, de nem járt sok szerencsével. Kiakadtam, ordibáltam, törtem-zúztam azt mondtam neki, hogy soha ne merjen a közelembe jönni és még ennél durvább dolgokat is, amit most nem részleteznék. Fél évig nem is láttam szeretett tündéremet, majd megbántam, hogy mindenért őt okoltam, és amikor ezredszeri hívás után sem jelent meg, megpróbálkoztam az öngyilkossággal. Megmentett a haláltól. Aztán teltek az évek és ő egyre gyengébb lett. Valószínűleg minden erejét elvette, hogy megmentsen a pokol tüzétől, mert a tündérek semmilyen esetben nem veszítik el az erejüket, csak, ha a gonosszal viaskodnak. Ő is jól tudta, ha megment a saját életével fizet érte, mégis megtette. Utána évekig hibáztattam magam és én is meg akartam halni, de a családom, mindig leállított. Én nem akarlak téged kitenni ilyen dolgoknak. Ha eleged van ebből az egészből megértem, de nem tudok ellene semmit sem tenni. Nem akarok ugyan abba a hibába esni, mint Karoline. Nem a saját éltemet féltem, hanem mert nem akarom, hogy úgy szenvedj, mint én. Még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnék olyan fájdalmat.

Szegénynek csak úgy záporoztak a könnyei, én pedig nem tudtam mit is kellene tennem. Jobb ötletem nem volt, ezért megöleltem, hogy tudja én nem akarom őt ilyen helyzetbe hozni, és hogy számíthat rám. Nem gondoltam volna, hogy ennyi mindenen kellett átmennie.

- Köszönöm! – csak ennyit tudtam mondani, mert eltűnt előlem minden.

Mély álomba merültem. Álmomban mindenki velem volt. A barátnőim, a családom, és Dean is. Aztán, mint derült égből a villám felébredtem.

Kinyitottam a szemem és szerelmem ott ült az ágyam mellett.

- Jó reggelt Csipkerózsika!

Én köszönés képen a nyakába vetettem magam és ajkaimat az övéihez érintettem. Heves csókban forrtunk össze, majd mikor már elfogyott a levegőm kicsit távolabb húzódtam.

- Az első csók.

- Nem. A harmadik. – helyesbítettem.

Ő elég furán nézett rám, de válasz kép újra megcsókoltam.