Sziasztok!!!

Nos, egy kicsit lemaradva, de bejelenthetem, hogy immár egy éves a blog. Köszönöm a 13 rendszeres olvasót, az 1626 látogatót és a komikat. (Bár ezekből nem sok van) Egy kis meglepivel akartam szolgálni, de ez most elmarad... Egyenlőre. Igyekszem hozni a frisst is. Bár még nem kezdtem bele. Puszi

12. fejezet -1.rész

Végre kiszabadultam a börtönömből. Mindig a négy fal között lenni, és várni a következő vizsgálatot. Unalmas és idegölő. Örülök ennek az egyetlen napnak, mikor végre ismét élhetek. Egy teljes napig nem látom az orvosokat, a nővéreket, nem hallom a műszerek csipogását és végre nem lógnak belőlem vezetékek. Leírhatatlan élmény.

Amikor négynapnyi kóma után csak úgy felébredtem és minden életfunkcióm rendben volt, sőt alig fértem a bőrömbe az orvosok nem akartak hinni a szemüknek. Miután mindenféle vizsgálaton túlestem, elmondták, hogy egyszer újra kellett éleszteni, és többször is leállt a légzésem. Az eredmények láttán az orvosok a csodát latolgatták. Persze én is Dean, meg a családja tudtuk, hogy tényleg csoda volt. Egy olyan emlék, amit soha nem felejtek el.

Egy hét után, végre sikerült meggyőznöm Leo-t, hogy had mozduljak ki egy kicsit. Mivel látta, hogy addig nem hagyom, amíg nem teljesül a kívánságom, és már nincsenek rohamaim sem, elengedett. Csupán 24 órára.

Azonnal telefonáltam anyuéknak, és fél óra múlva már a szobámban voltam. Lezuhanyoztam, és kicsit helyrepofoztam magam. Alig, hogy elkészültem csengettek az ajtón. Kinéztem az ablakomon és lettem egy gyönyörű szürke Volvo-t. Egyből rohantam, hogy kinyissam az ajtót, de anya megelőzött.

- Jó napot Mrs. Darwin! – hallottam azt a feledhetetlen, lehengerlő hangot, ami csakis egyvalakitől származhat.

- Szia Dean! Mondtam már, hogy nyugodtan szólíts Kathy-nek.

- Rendben.

Leértem a lépcsőn és a konyhában ott volt a legcsodálatosabb lény, akit valaha megismertem.

- Szia Alice! – mondta, majd közelebb lépett és megcsókolt.

- Szia!

- Úgy gondoltam, hogy eljöhetnél velem egy kicsit sétálni a parkba, vagy meglátogathatnánk a családomat. Mit szólsz hozzá?

- Ez nagyszerű ötlet. Anya ugye elmehetek? Légyszi-légyszi-légyszi! – Kértem azokkal a boci szemeimmel.

- Rendben, de nyolcra itthon légy! Ha bármi történik, azonnal hívj.

11. fejezet

Csak álltam ott és hulltak a könnyeim. Nem tudom, hogy most miért sírok, de jól esik. Pár percig így voltam, aztán minden elsötétült és Bloom ott volt előttem. Közelebb léptem hozzá majd megöleltem. Olyan erősen öleltem, ahogy csak tudtam. A könnyözön most már megállíthatatlan volt. Nem tudom meddig voltunk így, de végül befejeztem a sírást és Bloom-ot is elengedtem.

- Jól vagy Alice?

- Persze. Csak jó volt kiadni magamból. Ez egy kicsit sok volt egyszerre. – egy kis szünetet tartottam. – Kérdezhetek valamit?

- Nyugodtan. De gyere előbb üljünk le.

Egy kisebb szobába vezetett, amit eddig észre sem vettem. Volt ott egy asztal, körülötte székek és megvilágítás, amit a millió gyertya szolgáltatott tökéletes volt. Harmóniában volt minden. Leültünk egymás mellé. Nem tudtam, hogyan is kérdezzek rá a dologra és, hogy mit is kérdezzek. Végül Bloom törte meg a csendet.

- Kérsz egy teát, vagy esetleg valamit inni?

- Köszönöm, a tea jó lesz.

Felállt és kiment az ajtón, majd pillanatok múlva egy teli tálcával jött vissza. Mindkettőnknek öntött a gőzölgő italból, majd helyet foglalt a mellettem lévő széken.

- Szóval, mit szeretnél megtudni?

- Hát először is, hogy miért csak a jövőben látott Dean? A többiek hogy-hogy nem vettek észre? Sem a 2056-os énem, sem a Cullen család?

- Nos, Dean azért csak a jövőben látott, mert ha úgy vesszük, addig mindig láthatatlan voltál, ami együtt jár azzal, hogy nem változtathatsz a dolgokon. Biztosak voltunk abban, hogy könnyen bezavarhat, ha valaki kettőt lát belőled egy időben, és abból nagy kavarodás lett volna. Másrészt pedig így észrevehetetlen voltál, és mindenkit olyannak láttál amilyen és nem álcázva. A jövőben is csak azért beszélhettél Dean-nel, hogy lásd milyen következménye lesz majd egy bizonyos döntésednek.

Vártam, hogy folytassa és elmondja, melyik döntésemre kell majd figyelnem és, hogy jól döntöttem-e vagy jól fogok-e majd dönteni, amikor elérkezik az idő, de ő e helyett csak ült és iszogatta a teáját. Pár percig ültünk egymással szemben, mindketten a gondolatainkba merülve, aztán hirtelen támadt egy ötletem.

- Ez a bizonyos döntés, amiről az előbb beszéltél, az, hogy elhagyom-e majd a férjemet? Az, aminek az előzményeit nem láttam, csak a következményeit? Hogy 63 évesen is úgy fogok majd viselkedni, mint egy lázadó tini, aki csak a saját gondjaival foglalkozik, és nem úgy, mint egy érett felnőtt nő? – muszáj volt befejeznem, mert már nem volt elég levegőm és azt vettem észre, hogy kiabálok Bloom-mal, pedig ő semmi rosszat nem is tett, egyszerűen rajta vezetem le a feszültséget.

Idegileg és érzelmileg a padlón voltam, ha nem lejjebb. Azt hittem, hogy meg tudok birkózni ezzel az egésszel, de most jöttem rá, hogy mégsem. Túl sok ez nekem. Természetfeletti lények, időutazás, az meg nem szűnő migrén, ami azóta gyötör, mióta megismertem Bloom-ot, ez a sok titokzatos dolog, Anonymus, és hogy egyszerűen semmire sem jövök rá. Sehol egy kapaszkodó, ami reményt adna, sehol egy lelki társ, aki segítene a dolgokat megvilágítani, és az egyetlen embert, vagyis lényt,- akinek kiönthetem a lelkem, aki előtt nem kell titkolóznom- is megbántom. Ezek után biztosan véglegesen elege lesz belőlem és soha többé nem fog elhozni erre a sötét, de békés helyre, ami már teljesen a szívemhez nőtt. Ha most ő is elhagyna, totális roncs lennék. Őt nem veszíthetem el. Tudom, hogy nem rég óta ismerem, és hogy alig tudok róla valamit, de előtte nem kell titkolóznom, feltétlenül megbízom benne, akár az életemet is rábíznám, mindig készségesen meghallgat, tanácsot ad, és válaszol a kérdéseimre, már amelyikre. Ő a fény a sötét éjszakában, a fonal a labirintusban. Olyan, mintha a második anyukám és a legjobb barátnőm lenne egy személyben. Én mégis megbántom őt. Önző vagyok, és csak magammal törődöm, pont, mint egy tini.

- Alice, ne emészd magad. Tudom, hogy nem akartál kiabálni, és megértelek. Amikor én voltam ebben a helyzetben, én is ezt tettem. Tudom, hogy most nehéz, és bonyolult minden, de idővel rendeződnek a dolgok. Nem mondom, hogy napokon belül minden olyan kérdésedre fény derül, amit most még sűrű homály borít, de szépen lassan az összes rejtély megoldódik. Higgy nekem, én tapasztalatból beszélek. És felesleges bocsánatot kérned, mert semmit nem tettél, amivel megbántottál volna. Nem vagyok én olyan érzékeny lélek, mit amilyennek látszom. Most pedig kérek egy ölelést.

Nem hittem a fülemnek. Nem haragszik rám, sőt még ő szabadkozik. Sohasem fogom megérteni. Amíg öleltük egymást azon gondolkodtam, hogyan értette azt, hogy amikor ő volt az én helyzetemben. Az lesz a legegyszerűbb, ha megkérdezem és nem agyalok tovább rajta.

- Bloom, elmagyaráznád, hogy mit értettél az előbb, hogy te is ezt tetted?

- Bármilyen hihetetlenül is hangzik, pár száz éve én is ugyan ezt éltem át. Nekem is megjelent az akkori tündérkirálynő, Karoline, aki a szárnyai alá vett, ugyan úgy utaztam az időben, és megannyi kérdésen agyaltam. Találkoztam egy helyes, rendes fiúval és beleszerettem. A családja befogadott, feleség lettem, anya lettem, de válaszút elé állítottak. Nagyon nehéz volt meghozni a döntést, de sikerült, amit már nagyon bánok. Ezer halál is kellemesebb lett volna, mint hogy lássam meghalni a családomat. Inkább velük tartottam volna a pokolba is, de nem hagytam volna magukra őket. Gyáva voltam és megfutamodtam, mint egy felelőtlen tini, ahogy ma mondják. Ha újra kezdhetném, biztosan nem beszélgetnél most velem. Már rég a föld alatt lennék. – egy kis szünetet tartott, vagy azért, hogy feldolgozzam a hallottakat, vagy, mert fájdalmasak voltak az emlékek. Pár perc csend után folytatta. – Karoline is beszélgetett velem, rögtön az időutazásom után, de nem járt sok szerencsével. Kiakadtam, ordibáltam, törtem-zúztam azt mondtam neki, hogy soha ne merjen a közelembe jönni és még ennél durvább dolgokat is, amit most nem részleteznék. Fél évig nem is láttam szeretett tündéremet, majd megbántam, hogy mindenért őt okoltam, és amikor ezredszeri hívás után sem jelent meg, megpróbálkoztam az öngyilkossággal. Megmentett a haláltól. Aztán teltek az évek és ő egyre gyengébb lett. Valószínűleg minden erejét elvette, hogy megmentsen a pokol tüzétől, mert a tündérek semmilyen esetben nem veszítik el az erejüket, csak, ha a gonosszal viaskodnak. Ő is jól tudta, ha megment a saját életével fizet érte, mégis megtette. Utána évekig hibáztattam magam és én is meg akartam halni, de a családom, mindig leállított. Én nem akarlak téged kitenni ilyen dolgoknak. Ha eleged van ebből az egészből megértem, de nem tudok ellene semmit sem tenni. Nem akarok ugyan abba a hibába esni, mint Karoline. Nem a saját éltemet féltem, hanem mert nem akarom, hogy úgy szenvedj, mint én. Még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnék olyan fájdalmat.

Szegénynek csak úgy záporoztak a könnyei, én pedig nem tudtam mit is kellene tennem. Jobb ötletem nem volt, ezért megöleltem, hogy tudja én nem akarom őt ilyen helyzetbe hozni, és hogy számíthat rám. Nem gondoltam volna, hogy ennyi mindenen kellett átmennie.

- Köszönöm! – csak ennyit tudtam mondani, mert eltűnt előlem minden.

Mély álomba merültem. Álmomban mindenki velem volt. A barátnőim, a családom, és Dean is. Aztán, mint derült égből a villám felébredtem.

Kinyitottam a szemem és szerelmem ott ült az ágyam mellett.

- Jó reggelt Csipkerózsika!

Én köszönés képen a nyakába vetettem magam és ajkaimat az övéihez érintettem. Heves csókban forrtunk össze, majd mikor már elfogyott a levegőm kicsit távolabb húzódtam.

- Az első csók.

- Nem. A harmadik. – helyesbítettem.

Ő elég furán nézett rám, de válasz kép újra megcsókoltam.

Sziasztok! Fél óra és ha minden jól megy jön a friss.

10. fejezet - Én vagyok elmebeteg, vagy mindez megtörténhet? 4. rész

Bocsi, hogy ilyen későn hoztam, meg rövid is lett, de most nem tellett több. Kicsit erőltetett és lehet, hogy meg is látszik rajta, de azért pls komizzatok!

Hogy is haragudhatnék rá ezek után. Megmentett attól… amitől valószínűleg egész életemben szenvedtem volna. Ha akkor nem gázol el, most nem élhetném át ezeket a dolgokat. Valószínűleg nem találkoztam volna Bloom-mal, és egy életre megutáltam volna a férfiakat.

De ezzel ráérek később is. Már csak egy ajtón kell belépnem. Úgy látszik azoknak a bizonyos gomboknak nem kellett hasznát vennem.

- Anonymus, a jövő, amit látni fogok, az biztos, vagy változhat a döntéseink alapján?

„Valószínűleg teljesen biztos, de előfordult már, hogy megváltozott valakinek a jövője. De ez csak akkor következhet be, ha egy nagyon fontos döntésben mást választ, mint ami meg van írva.”

- Nagyon köszönöm… Ezzel most sokat mondtál.

„Tudom, de nem beszélhetek róla.”

- Mennyi ideje…

„Három napja és öt órája vagy eszméletlen. Bár ez az idő még nem okoz nagyobb sérülést, de nem ártana sietni.”

Akkor irány a jövő!

Kinyitottam az ajtót, ami előttem állt és jóval hosszabb utat tettem meg, mint eddig. Míg az örvényben voltam gondolkodtam Dean-en. Jobban mondva bármire gondoltam végül ő jutott eszembe. Végre ismét a lábamon álltam.

Napsütés, madárcsicsergés, gyerekzsivaj, kacagás, lágy szellő, Dean egy kisfiúval a kezében. Üdítő volt mindezt látni. Egy gyönyörű tisztáson voltunk. Körülöttünk minden nyugodtnak és békésnek látszott. Valami parti lehetett, a lufik, a zene, a torta és a csomó gyerek mind erre utalt.

Akkor megfordult, majd szempillantás alatt előttem termett.

- Alice! Azt hittem el sem jössz a múltkori miatt. Én annyira sajnálom, soha semmilyen körülmények között nem lett volna szabad azt csinálnom, ami… - de nem engedtem, hogy befejezze a mondatot.

A következő pillanatban ajkaim az övéin voltak és szenvedélyesen ostromolták egymást. Elég hosszú ideig voltunk így, de végül eltolt magától és kissé távolabb ment.

- Mi a baj? Valamit nem jól csináltam?

- Hát épp ez az. Te mindent jól csinálsz, bezzeg én… - láttam rajta, hogy elgondolkozik. – Várjunk csak! Te nem a rendes Alice vagy. Úgy értem nem 2056-ból, ugye?

- Hát én 2010-ből jöttem, ha lehet így mondani. Még kómában vagyok.

- Akkor ez volt az első csókunk?

- Igen. De megmagyaráznád, hogy miért lepődtél meg, hogy eljöttem? Mellesleg hol vagyok?

- Hát kb. egy hete, eléggé összekaptunk, és te összecsomagoltál és elmentél. Utánad indultam, de nem értelek be. Azt hittem nem is jössz vissza.

- Ami a jelek szerint még nem történt meg. De mi összeházasodtunk?

- Igen. Bár…

- Ne mond el, kérlek. Tudom, hogy én kérdeztem, de a tudás néha árt.

- Igazad van. Válaszolva a második kérdésedre Edward szülinapi buliján vagy.

Na erre nem tudtam mit mondani. Úgy látszik, van vagy lesz egy férjem meg valószínűleg egy fiam is, de én itt hagyom majd őket. Tisztára, mint egy tini.

Hol vannak azok a gombok?

„A jobb kezednél”

Most már csak azt kellene kitalálnom, hogy melyik gyorsit és melyik lassít.

- Alice, min gondolkozol ennyire?

- Nem lényeges. Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Miért van az, hogy most látsz, de sem a múltban, sem a jelenben nem láttál?

- Hát azt nem tudom. Talán ha felébredtél, kérdezed meg Matt… Anonymus-t.

Próba szerencse. Nem akartam tovább itt lenni. Mármint nem így. Megnyomtam a bal oldali gombot, de minden lassabb lett. Ezek szerint nem ez kell nekem.

- Dean, én most megyek.

- Ilyen hamar?

- Hát szerintem így is többet időztem el itt, mint kellene. Sajnálom.

Újra közelítettem arcához, melyre puszit akartam adni, de ő elfordította a fejét, így ismét csókba forrtunk össze. Ez nem volt olyan hosszú, mint az első, de nem nagyon akartuk abbahagyni. Végül megnyomtam a jobb oldali gombot, és a csóknak is vége lett. Körülbelül 10-szer olyan gyors lett minden, majd még gyorsabb és még gyorsabb. Aztán egy idő után minden a rendes ütemében ment. Változott a helyszín és változtak az emberek is. Egy hatalmas nagy villában voltam, a 2056-os énemmel és 10 másik vámpírral. Közelebb mentem, hogy halljak is valamit.

- Alice, ezt nem teheted Dean-nel meg a fiatokkal sem. Edward is megtette Bellával és semmi jó nem lett belőle. – Edward? Bella? Akkor most a Cullen villában vagyok?

- Tudom, Carlisle, de én nem akarom ezt. Miért hal meg mindenki körülöttem? Pont, akiket szeretek? Persze mindig az én önfejűségem miatt. Mindig csak magamra gondolok. Önző vagyok, makacs, önfejű és hisztis. Nem is értem, miért kellek neki. – Nagyon kiakadtam, mert soha nem szoktam csak úgy összerogyni és sírni, kivéve, ha kivagyok, és most ez történt.

- Sssss, nyugodj meg Al! Itt maradhatsz, de nem fogjuk titokban tartani a családod előtt. Muszáj megbeszélned a dolgokat Dean-nel. Tudom, mit érzel. De nem szökhetsz csak úgy el, mert azt gondolod, hogy jobb lesz neki nélküled. Hidd el én tapasztalatból mondom ezt.

- Tudom, de… Beszélhetnék veled négyszemközt Edward?

Á, szóval ő Edward. Teljesen más, mint a Pattinson által alakított Edward. Akkor a mellette lévő lény biztosan Bella. Hát ő is teljesen más, sőt mindenki más. Edward kivezette a jövőbeli énemet a házból és az erdő felé vitte.

Sok mindent már nem láthattam, mert ismét az örvénybe kerültem és visszakerültem a kiindulási ponthoz.

10. fejezet - Én vagyok elmebeteg, vagy mindez megtörténhet? 3. rész

Pár perc múlva ismét abban a sötét helyiségben voltam, ahonnan elindultam. A változás csupán annyi volt, hogy az ajtó, amibe nemrég beléptem folyamatosan halványodott, majd nem sokkal később el is tűnt.

Tudom, hogy sietnem kellene, de nem megy. Át kell gondolnom a dolgokat, amit Dean mondott. Mire gondolhatott, amikor azt mondta, hogy jobban szenvednék akkor, ha nem gázolt volna el? Egyeltalán felfoghatatlan, hogy ő ütött volna el. Remélem jó oka volt rá.

Mit értett azon, hogy „amit a kórházban tettem…”? Csak nem azt akarta mondani, hogy ő gyújtotta fel a fél termet? Pusztán, mert nem tudott uralkodni az érzelmein? Vagy ez is valamiféle képesség? Talán tűzgyújtó lenne, vagy mi a csuda? Túl sok a megválaszolatlan kérdés. Ha tűrhető állapotban leszek, mikor felébredek, kérdések ezreit fogom rázúdítani.

Ezeken a dolgokon rágódom, amikor fontosabb teendőm is akad.

- Anonymus, mennyi ideje vagyok már itt?

Hát körülbelül egy órája. A valóságban 2 és fél napja. Úgyhogy nem ártana kicsit sietni. Tudom, hogy most sok minden zavaros, de idővel mindenre fény derül, persze, ha lesz idővel.

Igaza van, sok mindent nem értek, viszont nem akarok még több időt elfecsérelni. Odaléptem a „Múlt” feliratú ajtó elé és kinyitottam. Az örvény nem jött értem, helyette elkezdtem lebegni és vészjósló, fekete köd borított be. Hirtelen szorítást éreztem a szívem környékén, majd egyszer csak megállt életem örök pumpája. Nem tudtam mi történt velem. Aztán pár másodperc múlva ismét éreztem, ahogy a vér újra sebesen tör utat magának az ereimben. Szóval ezt hívják halál közeli élménynek. Hát nem egy kellemes dolog. A sötétség, ami eddig körbefogott, kezdett világosodni és újra éreztem, ahogy a nyugtató örvény magához ölel. Mikor a forgás véget ért kicsit émelyegtem, de megpróbáltam figyelni a körülöttem lepergő eseményeket.

Ezúttal nem ugrottunk éveket az időben. Valószínűleg nem sokkal a balesetem előtti történéseket láthattam. Ismét a Gray villában voltam, pontosabban a nappaliban. Ott volt Bella, Dean, Alec és Chris. Látszólag nagyon elmerülten beszélgettek. Végre meghallottam csodálatos hangjukat is. Leültem szerelmem mellé és újból megpusziltam.

- Bella, szerinted elhívjam vacsorázni? Vagy bulizni? Vagy beszélgetni egyet? Vagy…

- Dean, nyugodtan elhívhatod bárhova. Nem fog nemet mondani.

- De azt mondtad, hogy bulizni megy a barátnőivel.

- Miattad még azt is lemondaná.

- Nem hiszek neked. Még akkor sem, ha tudom, hogy mindig igazad van.

- Fiam, - szólt Chris – egy próbát megér. Ahogy elmesélted, hogy milyen lány, nem hiszem, hogy visszautasítana.

- Alec, te mit mondasz?

- Hát öcskös szerintem, még várj vele egy kicsit. Ha egyből egy vacsorával indítasz 70%, hogy túl gyorsnak fogja tartani a tempót. Kezdésnek az is elég, ha közeledsz felé, beszélgettek, megismeritek egymást, hazaviszed vagy ilyesmik.

- Tehát ma este semmiképp se?

- Ne. Bár lehet, hogy ő a maradék 30%-ba tartozik. Nem azt mondom, hogy ne hívd fel, de ne vacsizni vidd.

Sajnos nem hallhattam többet a beszélgetésből, mert újra az örvényben voltam. Remélem még nincs vége. Pár pillanat múlva a Black House előtt álltam, előttem négy ismeretlen csávó.

- Anya mondta, hogy ma kivételesen éjfélkor kezdenek. Valami gikszer volt és csak arra tudják visszaállítani a rendszert. Nézzétek, ott a papír az ajtón. Mi lenne, ha mi azt szépen leszednénk innen… - majd egy mozdulattal letépte a lapot –… és ezt raknánk a helyére?

Előhúzott a zsebéből egy újabb papírt, amin ez a felirat volt:

Bocsi mindenkinek, de a bulit áttettük a jövő hétre… Ha valaki mégis bulizni akar, akkor két utcával arrébb lesz egy kisebb összejövetel… Gyertek a hang után...

- Szép volt Mark. A kis csitrik majd hozzánk jönnek, és végre bulizhatunk egy nagyot… Ha értitek, mire gondolok. – monda az egyik srác.

- Akkor itt végeztünk is. Irány haza és készítsük elő a terepet!

Ismét magával ragadt az örvény. Ez undorító volt. Nem is értem, hogy engedhettem, hogy elmenjünk azokhoz a… Mindegy. Ami volt, elmúlt. Már megint visszatértünk Gray-ékhez, amit cseppet sem bántam. Még mindig a nappaliban ültek. Mindenki, kivéve Dean.

- Bella drágám, mit látsz? – kérdezte Alec. Majd mindenki a lány felé fordult.

Én is részese lehettem a látomásnak. Igéző volt újból látni, amit ő lát.

Egy garázsban voltam a csajokkal és az előbb látott négy sráccal. Két fiú jött be az ajtón, majd bezárták maguk után.

- Akkor kezdhetjük is a bulit. – mondta az egyik újonnan érkezett és minden srác odaszegődött egy lány mellé.

Oldalra pillantottam és megláttam, amint húgomat ketten is tapizni kezdik és levetkőztetik, majd ők is megválnak a ruháiktól.

- Hagyjátok őt!- üvöltöttem, már-már hisztérikusan.

Próbáltam kiszabadulni Mark szorításából, de nem sikerült.

- Micsoda vadmacska! Gyertek fiúk, nálam van a legjobb husi! – mondta a srác és lerántotta rólam a ruháimat.

Hiába is akartam menekülni, vagy kiáltani, senki sem segített rajtunk. A többiek sem tudtak szabadulni. Potyogni kezdtek a könnyeim, és nem tudtam megakadályozni őket.

- Sssss, nyugi nem fog fájni. Annyira. – mindegyikük egyszerre felröhögött.

Nem láttam többet, de a fájdalmas sikításomat annál inkább hallottam.

- Dean! Gyere ide azonnal! – kiáltotta Bella kétségbeesetten.

Szerelmem egy pillanat alatt ért testvére elé.

- Mi a baj?

Alec, aki gondolatolvasó mindent látott, amit kedvese is. Két kezét Dean-hez érintette. Villámgyorsan láttam lepörögni magam előtt, amit az előbb.

- Ez… Ezt nem engedem. – mondta, majd kiviharzott.

A következő pillanatban már mindketten egy kocsiban ültünk, valószínűleg az övében. Ő ezerszer gyorsabban és eszeveszettebben vezetett, mint én szoktam. Láttam rajta, hogy nagyon kiborult, és akár a nézésével ölni tudna. A méreg csak úgy fortyogott benne. Bármelyik pillanatban kitörhetett volna, de nem tette. „Lassan” megérkeztünk ahhoz a bizonyos garázshoz. Láttam, amint a csajokkal fecsegünk, és egyre közelebb érünk a buli helyszínéhez. Dean lassítani kezdett, de nem állt meg. Már csak azt vettem észre, hogy én az út szélén fekszem elgázolva.

- Sajnálom. – mondta szerelmem.

Az örvény ismét magával rántott. Mikor szilárd talajon álltam, újra a kiindulási ponton voltam. A „Múlt” feliratú ajtó is eltűnt. Én pedig elmerültem a látottakon.

10. fejezet - Én vagyok elmebeteg, vagy mindez megtörténhet? 2. rész

Hát ez szuper! Na jó. Ha tényleg igaz, amit leírt ez a bizonyos Anonymus, akkor nem pazarolhatom el az időmet. Ha nem mehetek vissza az egyes időkbe, akkor az tűnik a legjobbnak, ha a jelennel kezdem, így megérthetem a hátterét a dolgoknak, ha utána a múltba megyek. Amilyen feledékeny vagyok, úgyis elfelejteném az apróbb részleteket, ha a két időzónát felcserélném.

Akkor sikeresen megbeszéltem magammal a dolgokat.

1. a „Jelen”

2. a „Múlt”

3. a „Jövő”

Nagyon felpörögtem. Ez így nagyon nem lesz jó. Muszáj valamivel rögtön lenyugtatnom magam, vagy semmire sem fogok tudni koncentrálni.

Csukd be a szemed és gondolj arra, amikor lebegtél a nagy semmiben!

- Van itt valaki? – semmi válasz. Már képzelődöm is. Akkor tényleg elmebeteg vagyok.

Nem képzelődsz. Hallgass rám és én segítek legyőzni az akadályokat.

- Anonymus?- nem mondtam semmit, mert nem akarok skizofrén-nak tűnni. Tudom, hogy senki nem lát, de mégis…

Igen, én vagyok az. És még mielőtt feltennéd a következő kérdésedet, hallom a gondolataidat. Biztosíthatlak afelől is, hogy nem vagy sem elmebeteg, sem skizofrén.

Rendben. Én megbízok egy ismeretlen emberben, vagy ki tudja milyen lényben, aki ráadásul turkál a fejemben! Alice, neked teljesen elment az eszed. Akár épelméjű vagyok, akár nem, nem húzhatom tovább a dolgokat. Muszáj belépnem az egyik ajtón, vagy örökre itt ragadok.

Amíg ezeket átgondoltam a testem önálló életre kelt. Már az első ajtó előtt voltam. Felpillantottam, hogy biztosan a jó helyre megyek-e.

”Jelen”

Teljes magabiztossággal nyitottam ki az ajtót.

Sikerülni fog! –hallottam a biztató hangot a fejemben.

Végül megtettem az első lépést a rejtélyes messzeségbe. Még egy lépés, és még egy és még egy, aztán valami magával rántott. Nem ijedtem meg, nem is féltem. Rábíztam magam a titokzatos légörvényre, amibe kerültem. Komában vagyok, tehát semmi bajom nem eshet- gondoltam először aztán elbizonytalanodtam. Mi van, ha valamelyik kaland során valamilyen módon megsérülök? Úgy fogok meghalni, hogy senkitől sem búcsúzhattam el. Már a gondolattól is könnyek gyűltek a szemembe és egy áruló csepp végiggördült az arcomon. Lecsuktam a szemem, hogy semmit és senkit ne lássak.

Semmi okod az aggodalomra Alice! Nem eshet bántódásod. Nem fogsz meghalni. Jobb lesz, ha befejezed a sírást és kinyitod a szemed. Megérkeztünk.

Váratlanul elállt a könnyözön. Felpattantak a szemeim és megláttam Őt. Miután jobban szemügyre vettem a környezetet rájöttem, hogy otthon lehet a családjával. Ott volt Bella, Amy, Jonathan és Alec is. Hamarosan meghallottam bámulatos hangjukat. Már megint vitatkoztak.

- Tudom, hogy nem kellett volna, de nem bírtam uralkodni magamon. Olyan… olyan lehetetlen helyzet volt. – komolyan gondolta, amit mondott, ebben teljesen biztos voltam. Kíváncsi voltam, hogy eredetileg mit akart mondani, amikor félbeszakította a mondanivalóját.

- Figyelj Dean! Én tudom, mi jár a fejedben és látom, mit éltél át. Az is hihetetlen, hogy csak, ismétlem csak ennyi történt. Alice-nek sem lesz semmi baja az ájuláson kívül. Most épp Anonymus-szal van, vagyis semmi okod az aggodalmaskodásra. Bella látni fogja, ha valami történni fog és akkor egyből tudatja majd veled.

- Igaza van Alec-nek. Felesleges ezen rágódnod. Mindannyian megértünk téged. Szerencse, hogy nagyobb baj nem történt. Bloom és a többiek úgysem engedték volna, hogy meghaljon. Tudom, hogy ez nem megnyugtató válasz, de annak senki sem örül, ha önostromlásba kezdesz. Sem én, sem Chris nem fogunk ezért megróni.

- Miért kell minidig megvédeni őt? Ha én csináltam volna, már rég leszúrtatok volna. – vágott Amy szavába Jonathan.

- Nem értelek téged Jonathan. Most azért húztad fel magad, mert Dean majdnem leleplezett minket, vagy, mert az bánt, hogy nem büntetik meg, nem kiabálnak vele?

- Bella drágám, tökéletesen átlátod a dolgokat. Úgy gondolja, igazságtalanok vagyunk vele. Amikor ő csinál valami rosszat, akkor sosem érti meg őt senki, de ha másról van szó, mindenki elnéző. – mondta Alec, majd szenvedélyes csókot lehelt szerelme ajkára.

Kinyílt az ajtó, de senkit sem láttam bejönni rajt. Aztán hirtelen Alanna is ott volt a többiek között. Jonathan viszont épp az ajtó felé igyekezett.

- Jon… - kiáltott Amy a fia után, de az már eltűnt.

- Jobb lesz, ha utána mész. Legalábbis, ha nem akarod, hogy jelenetet rendezzen. – tanácsolta Bella anyja felé fordulva.

Ismét magával ragadt az a bizonyos örvény. Minden elfeketült, de most csak egy pillanatra. Amikor ismét világos lett Dean-t pillantottam meg. Valami szobaféleségben volt. Egy csomó könyv, CD és DVD sorakozott az egész falat beborító szekrényen. Az ajtóval szembeni oldal egyetlen nagy üvegablakból állt. Az egyik sarokban egy hifi berendezés ékeskedett, mellette egy asztal és egy csúcs-modern számítógép meg pár kütyü. A másik sarokban egy fehér francia ágy rajta pár könyv, CD és egy csomó párna és Ő. A szoba csúcspontja.

Közelebb mehetek? Kérdeztem magamban, persze nem magamtól vártam a választ.

Természetesen. Hallottam a várt választ.

Engedtem a vonzalomnak és lekuporodtam mellé az ágyra. Ekkor meglátta, hogy mit szorongat a kezében. Egy fényképet. Egy fényképet, amin történetesen én vagyok, nyáron Jane szüli napi buliján és nem éppen a leghosszabb ruhámba. Ez a kedvenc képem.

Hogyan került ez hozzá? Hiszen otthon volt az éjjeliszekrényemen.

Mialatt a hiába várt válaszra vártam szemem Dean és a kép között cikázott.

- Drága Alice! Sajnálom, amit a kórházban tettem. Képtelen voltam uralkodni magamon. Azt végképp nem viselném el, ha nagyobb bajod esne. Elég gondod van így is. Annyira szeretném, ha tudnád, mit érzek irántad, de nem lehet. Különben is miket beszélek?! Egy olyan gyönyörű lány, mint te, biztosan nincs egyedül. Boldog párkapcsoltban élsz, és semmi gondod nincs, leszámítva azt, hogy egy idióta elgázolt és most szenvedned kell. A legszörnyűbb, hogy az az idióta én voltam. Én tehetek arról, hogy majdnem meghaltál. Csak az vígasztal, hogy így meg tudtalak menteni azoktól a vadállatoktól. Ha bekövetkezett volna, amit Bella látott, lehet, hogy rosszabb lenne, mint most. Miért is nem hívtalak fel akkor este? Ha elhívlak valahova, kettesben… Bár valószínűleg nemet mondtál volna. Tudom, hogy most is itt vagy és minden szavamat hallottad. Érzem a jelenlétedet. Valószínűleg soha többé nem akarsz majd látni most, hogy már tudod az igazságot, amit megértek. Jah és bocs, hogy elloptam a fényképedet. Legalább ennyi maradjon belőled nekem.

Tényleg meg kell még emésztenem a dolgokat, de az érzéseim akkor sem változnak meg. Ezt még tisztáznom kell vele.

- Szeretlek… és nem mondtam volna nemet. – így, hogy nem látott, könnyebb volt kimondani, mint ha ott állt volna előttem. Nem voltam benne biztos, hogy meghallotta, de bizakodtam.

- Én is szeretlek. Mindennél jobban. De most sajnos menned kell. Amikor felébredsz, ott leszek. – ígérte.

Egy gyors puszit adtam arcára és az örvény ismét magával rántott.

Egy kis előzetes...

Felpillantottam, hogy biztosan a jó helyre megyek-e.

”Jelen”

Teljes magabiztossággal nyitottam ki az ajtót.

Sikerülni fog! –hallottam a biztató hangot a fejemben. Végül megtettem az első lépést a rejtélyes messzeségbe. Még egy lépés, és még egy és még egy, aztán valami magával rántott. Nem ijedtem meg, nem is féltem. Rábíztam magam a titokzatos légörvényre, amibe kerültem. Komában vagyok, tehát semmi bajom nem eshet- gondoltam először aztán elbizonytalanodtam. Mi van, ha valamelyik kaland során valamilyen módon megsérülök? Úgy fogok meghalni, hogy senkitől sem búcsúzhattam el. Már a gondolattól is könnyek gyűltek a szemembe és egy áruló csepp végiggördült az arcomon. Lecsuktam a szemem, hogy semmit és senkit ne lássak.

Semmi okod az aggodalomra Alice! Nem eshet bántódásod. Nem fogsz meghalni. Jobb lesz, ha befejezed a sírást és kinyitod a szemed. Megérkeztünk.

10. fejezet- Én vagyok elmebeteg, vagy mindez megtörténhet? 1. rész

Álmok közt járkálok, az ismeretlenben, mikor kinyitok egy ajtót, egy másik bezárul. Mindig tudtam, hogy a képzelőerőm felülmúlja a legtöbb emberét, de ez már sok. Túl sok. Amit Bloom mondott és mutatott az egyszerűen elképzelhetetlen. Még hogy Cullen-ék élnek és, hogy a Gray család ennyire… más. Ez teljesen megváltoztatta a gondolkodásmódomat. Még hogy csak képzelődöm és a filmeknek szinte semmi alapja sincs. Mostantól semmiben sem lehetek biztos. Vagy mindenben hiszek, vagy semmiben sem. A kérdés egyszerű, de a válasz már nehezebb. Szeretnék felébredni, de nem tudok. Tudni szeretném, hogy Bloom tényleg igazat mondott-e Dean-nel kapcsolatban. Vajon itt ül-e az ágyamnál? Tényleg aggódik értem?

Annyira hihetetlen. Miért foglalkozna velem egy szinte vadidegen srác?! A legészszerűbb válasz az lenne, hogy belém szeretett, de ez nem valószínű. Bár az igazat megvallva nekem is nagyon bejön… Alice! Térj vissza a földre! Nem csak körülötted forog a világ. Amilyen helyes az a fiú, biztosan van egy hozzáillő barátnője, aki szép, okos és nem olyan ügyetlen, mint én. Miközben ezen tanakodtam, kezdtem felébredni. Amennyire az előbb sürgettem az álmokat, most annyira marasztaltam őket. Miközben a kóma és a képzelet világából visszatértem a valóságba, iszonyatos fájdalmat éreztem a fejemben. Ez nem az a tipikus fejfájás volt. Erősebb, érzelmekkel telibb. Szerelem, aggódás, szomorúság, bosszúvágy, csalódás és önmarcangolás.

Hangokat kezdtem hallani, pontosabban csak egyet. Egyből tudtam, ki beszél hozzám.

- Alice, kérlek, bocsásd meg nekem, amit tettem veled. Nem tudtam, hogy ez lesz belőle. Én…én csak megpróbáltalak megvédeni.

Szerettem volna szólni hozzá, de nem ment. Éreztem a hangján és a fejemben is, hogy ideges. Nem tudta kontrolálni az érzelmeit. Hirtelen füstszagot éreztem. A tüdőm friss levegőért kiáltott. Szinte biztos voltam benne, hogy itt a vég. Mintha asztmás rohamot kaptam volna, köhögni kezdtem. Végre elértem a nővérhívó gombját, ami feleslegessé vált, mert abba a pillanatban megszólalt a füstjelző is.

- A francba! – hallottam Dean hangját ismét. - Al, ha hallasz, most ne nagyon lélegezz! - Dean! – kiáltásnak indult, de csak nyöszörgés lett belőle, de ő valószínűleg ezt is meghallotta, mert válaszképpen megcsókolt.

Azt mondják, az első csók mindent eldönthet. Szenvedélyesen, de mégis lágyan csókolt. Nem ellenkeztem. Miért is tettem volna?! Azonnal visszacsókoltam. Sajnos nem sokáig elvezhettem ezt a fajta gyönyört, mert megszakította csókunkat. - Szeretlek. – suttogta és már csak azt vettem észre, hogy csomó mindenki jön be a szobába, de én persze megint ilyenkor estem vissza a sötétségbe. Hogy elájultam, az iszonyatos füstmennyiségtől vagy ismét az álmok világában jártam nem tudtam. Aztán pár pillanat múlva három ajtót és egy asztalt láttam magam előtt. Közelebb mentem hozzájuk és mindegyiken találtam egy feliratot. „Múlt”, „Jelen”, „Jövő” és egy asztalon egy levelet. Megint levél. Ezen már nem is lepődöm meg.

„Kedves Alice!

Gondolom, már megint botránkozol a sok-sok levél miatt, de kérlek, ne haragudj! Hidd el, én szívesebben lennék most veled, de nem tehetem. A három ajtó bármelyikén beléphetsz, de mindegyiken csak egyszer. Ezt azért mondom (írom), mert előfordulhat, hogy vissza kellene menned egy másik időbe ahhoz, hogy megértsd a dolgokat. Ezt nem teheted meg. Ezen kívül van még pár dolog, amiről tudnod kell.

1. Minden egyes perc, amit ezen a helyen, illetve az ajtókon túl töltesz, az a valóságban egy órát jelent. Ez azt is jelenti, hogy ha túl sokáig vagy idelent, akkor napok, sőt hetek is eltelhetnek a saját világodban.

2. Bármely ajtón lépsz be, mindig lesz melletted két gomb. Az egyik lelassítja, a másik felgyorsítja a cselekményeket. Természetesen, ha egyiket sem nyomod meg, halad a rendes ütemében minden.

3. Ha kérdésed lesz az út során, akkor van rá lehetőséged, hogy leírd, és majd választ kapsz rá. Nem ígérhetem, hogy most azonnal, de idővel mindenre fény derül majd.

4. Akkor szakítod meg a „kisfilmeket”, amikor akarod. Azt is megteheted, hogy nagyobb részeket ugrasz (ezt a gombokkal nem tudod irányítani). Pontosan kell gondolnod arra, hogy mennyi idő múlva és kit akarsz látni. Ha véget akarsz vetni egy idősíknak, akkor csak hagyd, hogy elkalandozzanak a gondolataid.

5. Ha mind a három ajtó mögé benéztél, automatikusan felébredsz. Lehet, hogy szédülni fogsz, hányingered lesz, fájni fog a fejed vagy mély álomba zuhansz. Mindenre emlékezni fogsz, amit itt láttál és hallottál, de nem beszélhetsz róla másoknak. Ha mégis ki akarod majd önteni valakinek a szívedet, olyan embert válassz, akiben megbízol, és aki nem néz bolondnak.

A legfontosabb dolog, hogy ne kutass utánam. Idejében meg fogod tudni, hogy ki vagyok. Kérlek Bloom-ot és a többieket se kérdezgesd, hogy tudnak-e rólam valamit.

Sok sikert kívánok!

Anonymus egy jó barátod.”

9. fejezet - Titkok...

Ismét a feketeség vett hatalmába minket. Már megszoktam de még mindig elég zavaró, hogy az élettel teli múltból az „üres” és sötét jelenbe érkezünk. Mintha csak a gondolataimban olvasnának, a feketét felváltotta a vakító fehér fény. Körül sem néztem, hirtelen egy ágyon találtam magam, mondanom sem kell az is fehér volt. Bloom ott ült mellettem.

- Helyezkedj el, mert amennyi kérdésed van, nem hiszem, hogy egyhamar végzünk. – mondta Bloom.

- Tehát akkor most kérdezhetek bármit?

- Igen. De nem biztos, hogy mindenre egyértelmű választ kapsz. Amire nem felelek, arra neked kell rájönnöd.

- Rendben. Miért mutattad ezt meg nekem?

- Mert megkértek rá. Annyit mondhatok csak, hogy ismered az illetőt, ugyan akkor fogalmad sincs róla, hogy valójában kötődik hozzád.

- Emlékezni fogok erre a nem is tudom, hogy mondjam… varázslatos álomra?

- Nevezhetjük varázslatosnak vagy visszatekintésnek a múltban, de igen, emlékezni fogsz rá.

- Ez a család ugyan az, mint akik nem rég jöttek a suliba?

- Igen.

- De akkor ők több, mint 200 évesek?!

- Úgy ahogy mondod.

- Akkor ők halhatatlanok?

- Valamennyien képesek az örök létre, de nem mindnyájuk.

- Alanna ezek szerint, még mindig farkas?

- Okos lány vagy. Csak ő nem élhet örökké, legalábbis még nem.

- Ugyanolyan, mint Meyer farkasai? Úgy értem, gyors, lenyomata van, akkor változik át, amikor akar meg ilyenek?

- Igen. Az összes Stephenie féle tulajdonság igaz rá, de vannak mások is, amiket nem árulhatok el.

- Ez minden bizonnyal idióta kérdés lesz, de ők nem UFÓK, ugye?

- Nem. – mondta nevetve. – Nem azok, bár megértem a kérdésedet. A mai világban mindenkinek „ufó-mániája van”. Bár rólad nem ezt hallottam.

- Miért hol és kitől hallottál rólam?

- A megbízómtól te kis butus.

- Oh, hát persze. Azt nem mondhatod el, hogy milyen lények?

- Nem, de mesélhetek róluk, de nem mindenkiről. Maximum 2 személyről.

- Hát ez elég… Mindegy. Szeretnék többet megtudni Dean-ről és, hogy miért olyan hihetetlen, hogy megszületett.

- Először „miért”. Hát az ő fajtájuk sem képes sem belső, sem külső változásokra. Egyszerűbben nem változnak semmit. Ez azért nem van, mert halhatatlanok. A legjobban úgy érted meg, ha elképzeled, hogy ők nem a Gray család, hanem a Cullen. Ott is hihetetlen lenne, ha Alice-nek vagy Rose-nak gyereke születne. Ez a helyzet a mi esetünkben is. Így már érted, miért is olyan „fura” ez a dolog?

- Igen. – a fantáziámnak hála, mindig is azt hittem, hogy a Twilight saga létezhet, és most, tessék itt van előttem a tündérek királynője, aki a Cullen-ekhez hasonlítja Dean-éket. Bár ez az egész dolog olyan bizarr.

- Al, Edward és a többiek nem léteznek úgy, ahogy a filmekben látod őket, de Meyer minden szava igaz, amikor az „általa” teremtett lények tulajdonságait említi. Azért mondom így, hogy „általa”, mert valójában ő csak a karaktereket formálta meg, de a jellemzőiket nem ő találtak ki. Pontosabban csak abban volt lehetősége változtatni ezeken a sajátosságokon, hogy bele írja-e őket a művébe úgy, ahogy vannak, vagy alakítsa őket. Tudta valahol legbelül, hogy amit „megálmodott”, az tényleg megtörtént és nem változtatott rajtuk semmit. Biztos vagyok benne, ha találkoznál velük, felismernéd őket, de nem a külsejükről.

- Wow! Akkor ők mégiscsak léteznek?!- majdnem ugrándoztam örömömben- Hogy érted azt, hogy megálmodta? – tudtam, vagy legalábbis érzetem, hogy Bloom elszólta magát és ezzel elindított egy lavinát bennem, amit ha nem tud megállítani, mindent kiszedek belőle.

- Úgy, ahogy most te is. De ennél többet nem mondhatok.

- Csak azt ne mond, hogy neki is egy tündér mutatott ilyeneket!

- De bizony, és az a bizonyos tündér én voltam.

- Hát ez csúcs! Az egyik kedvenc írónőm „múzsája” ül velem szemben. Erre sem gondoltam soha.

- Nah, azért nem akkora szám.

- Szerintem az. Amúgy nem fejezted be, amit elkezdtél. Tudom, hogy én miattam. De térjünk vissza Dean-hez. – a lavina mégsem lett akkora, mint gondoltam, de lehet, hogy jobb is így, és nem kell semmi piszkos részletet megtudnom kedvenc írónőim egyikéről.

- Ez nekem is jobban tetszik.Nos mit szeretnél még kérdezni róla?

- Hát mesélj egy kicsit, kérlek!

- Akkor egyből a közepébe… Gondolom, amikor először találkoztatok nem volt valami figyelmes. Ne ítéld el elsőre, kérlek szépen. Neki jobban fáj, mint neked fájt. Nagyon nehéz most neki. Nem az iskola miatt, hanem miattad. Gyötrődik, mert olyat tett, amit nagyon megbánt.

- Hogy érted azt, hogy először? Csak egyszer találkoztunk.

- Már többször meglátogatott téged. Most is ott ül az ágyad mellett és beszél hozzád. Sajnálom, hogy nem hallhatod. Bár eddig is sok dolgot mondott már neked, de te csak egyszer hallhattad.

- Úgy érted, hogy a múltkori ismeretlen személy Dean volt? Miért érdekli őt az én sorsom? Nem is ismer.

- Alice, hidd el, hogy ő nem akart neked rosszat. Csak ennyit mondhatok. Kérlek, ezt jegyezd meg és ha eljön az ideje, hogy ennél is többet megtudj, emlékezz majd rá.

- Miért kellene emlékeznem rá? Szerepe lesz az életemben?

- Hidd el jobb, ha megjegyzed. Nagyon is szerepe lesz az életedben. Tudom, hogy ez nem kielégítő válasz, de 5 perc múlva több mindent fogsz tudni.

- Ilyen kevés időnk maradt?

- Itt nem tűnik olyan soknak, de ez a Földi létben már lassan két nap. És te már ennyi ideje vagy kómában.

- Akkor ennyit arról, hogy hamarosan hazamehetek. De azt mondtad, hogy 2 személyről beszélhetsz. Szeretném, ha beszélnél Belláról.

- Ő is egy érdekes személyiség. Azt már tudod, hogy jövőbe lát, de nem csak a jövőt, hanem a múltat is látja, vagy megmutathatja másoknak. Van még egy képessége, a vízidomítás, amire mostanában elég gyakran van szüksége Dean miatt. Azt is tudod, hogy Bella és Jonathan testvérek, a lány párja Alec és a szülei Amy és Chris. Amikor Alanna-t örökbe fogadták, Bella „választotta” ki a farkas lányt, aki mostanra nem csak a testvére, de a legjobb barátnője is.

Miközben Bloom beszélt folyamatosan képek ezrei peregtek a szemem előtt, egy filmet alkotva. Amikor a Gray család egy árvaházban van és a gyerekeket nézegetik, amikor a két lány egy nagy vita után összeölelkezik és örök barátságot fogad, amikor Alanna és Jonathan összevesznek és Bella vigasztalja Al-t. Rövid, de érzelmes pillanatok. A legfurcsább a dologban az volt, hogy teljesen átéltem a szemem elé táruló látványt. Éreztem a fájdalmat, a bűntudatot, az örömet, a magányt és még sok minden mást.